Egerben máig él az a vélekedés, hogy aki nem a városban született, azt a régebbi egri családok soha nem tekintik igazán közéjük tartozónak. A „gyüttment” szó is ezt a különbségtételt idézi fel, amelynek olykor ma is van némi lekicsinylő felhangja. De vajon valóban évszázados hagyomány az egriek és a máshonnan érkezők közötti távolságtartás? Eger történelme, népességének változása és a helyi közösségek működése egészen más képet mutat.

Eger lakosságának jelentős része mindig is betelepülőkből állt

Dr. Nemes Lajos, a Heves Megyei Levéltár nyugalmazott igazgatója történeti adatokkal világította meg a kérdést. Mint elmondta, ha a törökök kiűzése utáni időszakot vizsgáljuk, különös tényre bukkanunk: a török uralom előtt itt élő lakosságból gyakorlatilag senki sem maradt. Mai szóhasználattal élve tehát Eger akkori lakói mind beköltözők voltak.

1688-ban hozzávetőleg kétezren éltek a településen. Amikor felmerült a szabad királyi városi rang megszerzésének lehetősége, a Felvidékről és a határon túli területekről is sokan érkeztek. A betelepülési folyamat 1695 januárjáig tartott, amikor Eger püspöki kézre került, és a város fejlődésének ez az iránya megtorpant.

A Rákóczi-szabadságharc következtében a korábban mintegy ötezer főre növekedett lakosság ismét háromezer körülire csökkent. Ehhez képest a XVIII. század végére már 18 ezren lakták Egert. Ez a jelentős növekedés csak folyamatos betelepüléssel volt lehetséges.

A város lakossága ekkor etnikailag is sokszínű volt. Körülbelül háromötödét magyarok, egyötödét németek alkották, mellettük pedig rácok és új keresztények is éltek itt. Utóbbi elnevezés a mohamedán hitről katolikus vallásra áttérőket jelölte.

A történész szerint a különböző származású lakosság együttélésében nem található nyoma olyan megkülönböztetésnek vagy gyűlölködésnek, amely a későbbi, tősgyökeres egriek és gyüttmentek közötti ellentétek történetét igazolná.

Ezt az is alátámasztja, hogy Eger vezetői között gyakran találunk német származású személyeket.

Nem az idegenek, hanem a városrészek között voltak ellentétek

A XVIII. században Eger városszerkezete is jelentősen átalakult. Kialakultak a külvárosok, az úgynevezett hóstyák, miközben a belváros négy negyedét fertályokra osztották. Ezek közül a legfejlettebb a vár alatti városrész volt, ahol elsősorban kézművesek éltek és dolgoztak.

Dr. Nemes Lajos szerint az ellentétek sokkal inkább a városon belüli gazdasági és társadalmi különbségekből fakadtak, mintsem a régi egriek és az újonnan érkezők származásából.

A betelepülők gyakran valamelyik helyi mesternél vállaltak munkát, később pedig beházasodtak a családba, és akár az üzletet is átvehették.

A hóstyák közötti különbségek azonban a XX. században is tovább éltek. A kedvezőbb helyzetű városrészek lakói nem feltétlenül nézték jó szemmel, ha például a maklári hóstyai család lányát a hatvani hóstyáról vagy Lajosvárosból származó fiatalember udvarolta körül.

Az ilyen rivalizálás a bálokon és táncos mulatságokon is megmutatkozott. Előfordult, hogy egy-egy másik városrészből érkező fiúval való tánc miatt verekedés tört ki, amely akár késelésig is fajulhatott.

A mulatságokra ezért nem lehetett komolyabb bicskát bevinni. A korabeli történetek szerint egyes lányok mégis elrejtették a párjuk szúróeszközét, akár a hajukban is. A verekedés és a késelés a fiatalok közötti rivalizálás része volt, amelyre némelyek még büszkék is voltak.

Mikor jelent meg a gyüttment elnevezés?

A levéltáros szerint a tősgyökeres egri és a betelepülő lakosok közötti ellenségeskedésről szóló történetek nem igazolhatók úgy, ahogyan azokat napjainkban is gyakran elmesélik.

Egernek hosszú időn keresztül kifejezetten szüksége volt a beköltöző munkaerőre. A helyzet a XVIII. század vége felé kezdett változni, amikor megjelentek a manufaktúrák, a szőlőtermesztés pedig a lengyel exporttal kapcsolatos problémák miatt nehézségekkel szembesült.

A „gyüttment” kifejezés sem ősi egri sajátosság. Dr. Nemes Lajos szerint ez a szó a XX. század terméke, korábban alig találkozhatunk vele. A máshonnan érkezők megnevezésére szolgált, eredetileg nem feltétlenül pejoratív értelemben.

A szakember úgy vélte, hogy a tősgyökeres egriek és a betelepülők közötti különbségtétel gondolata a XX. századi értelmiség egy részének közvetítésével erősödhetett meg. Összefügghetett a nemzeti öntudat megjelenésével és a polgárosodás folyamatával is.

Készültek olyan kiadványok, amelyek azt próbálták bemutatni, milyenek az egriek, és mit jelent egrinek lenni. A város múltjára és hagyományaira való büszkeség természetes dolog, de ez nem jelentheti mások kirekesztését.

A történész különösen érdekes példaként említette az egykori egri főbírókat. Közülük többen német származásúak voltak: Rottenstein Károly Antal, Fischer János, Wallner József és Najmajer Ignác is ebbe a körbe tartozott. Herner Ferenc pedig kizárólag németül beszélt.

Ha a gyüttment kifejezést a mai, szűkebb értelmezésben használnánk, akár a város egykori vezetőinek jelentős részét is ezzel a szóval illethetnénk.

A máshonnan érkezők között ráadásul olyan személyiségek is voltak, akiknek neve mára elválaszthatatlanná vált Egertől. Közéjük tartozik Gárdonyi Géza és Eszterházy Károly püspök is.

A XX. században jelentősen megnőtt Eger lakossága

Dr. Farkas Zsuzsanna szociológus a város népességének alakulásán keresztül közelítette meg a kérdést.

Egerben a XIX. század végén hozzávetőleg húszezren éltek. Ez a szám az 1930-as évekre is csak körülbelül harmincezerre emelkedett, és egészen az 1960-as évekig nem történt ugrásszerű népességnövekedés.

A fordulatot a hazai iparfejlesztés második szakasza hozta el. A város lakossága gyors ütemben gyarapodott, és 1990-re már meghaladta a hatvanezret.

Ez a növekedés nem magyarázható pusztán a természetes népszaporulattal. A jelentős létszámnövekedés mögött elsősorban a beköltözés állt. Vagyis a város lakosságának számottevő része nem Egerben született, hanem az iparfejlesztés és a város fejlődése következtében telepedett le itt.

A szociológus saját tapasztalatait is megosztotta. Amikor önkormányzati képviselőnek választották, érzékelte, hogy a régi helyi családokból származó képviselők informálisan külön csoportot alkottak.

Az egymással régebb óta kapcsolatban állók között erős kapcsolati háló működött. A különböző ügyeket sokszor egymás között beszélték meg, és a tisztségekkel kapcsolatos döntésekben is jelentős szerepe volt ezeknek a személyes kapcsolatoknak.

Farkas Zsuzsanna szerint azonban mindez nem feltétlenül tudatos kiközösítés. A helyben születetteket közös emlékek, élmények és évtizedes kapcsolatok kötik össze.

Akik ugyanabba az általános iskolába és középiskolába jártak, együtt játszottak, ugyanabban a környezetben nőttek fel, és családjaik is ismerték egymást, természetes módon szorosabb kapcsolatot alakíthattak ki.

Ezek az élmények és kapcsolatok másfajta helyi identitást eredményeznek, mint azok esetében, akik felnőttként, más településről költöztek Egerbe.

A szociológus arra is felhívta a figyelmet, hogy sem Egerben, sem más településeken nem történtek igazán olyan kezdeményezések, amelyek tudatosan erősítették volna a különböző hátterű lakosok közötti összetartozás érzését.

Miért fontos az embernek, hogy valahová tartozzon?

Bartók Tibor szakpszichológus a kérdést szociálpszichológiai oldalról vizsgálta. Saját tapasztalata szerint nem érzékelt személyesen ilyen jellegű megkülönböztetést Egerben, de ő is hallott arról, hogy a helyben születettek másként viszonyulhatnak a máshonnan érkezőkhöz.

Hangsúlyozta, hogy ez a jelenség nem kizárólag egri sajátosság. Kisebb falvakban és nagyobb városokban egyaránt előfordulhat, hogy a helyiek más szemmel néznek azokra, akik nem az adott településen születtek.

A szakember szerint a magatartás hátterében az ember alapvető, evolúciós eredetű összetartozási igénye áll.

Minden emberben jelen van a valahová tartozás szükséglete, bár ennek erőssége egyénenként eltérő lehet. Fontos számunkra az érzés, hogy egy közösség tagjai vagyunk, számíthatunk egymásra, és baj esetén megvédjük egymást.

A közös csoporthoz tartozás gyakorlati előnyökkel is jár: az erőforrások könnyebben és hatékonyabban használhatók fel, ha az emberek együttműködnek.

Éppen ezért lehet különösen félelmetes az egyén számára, ha egy közösségből kitaszítják, vagy úgy érzi, hogy nem fogadják el egyenrangú tagként.

A közös származás és a lokálpatriotizmus határai

Bartók Tibor szerint az identitásunk, vagyis az önmagunkról kialakított kép szempontjából meghatározó, hogy mely csoportokhoz tartozunk.

Ilyen csoportképző tényező lehet a lokálpatriotizmus is. A „mi, akik itt születtünk” érzése közös alapot teremt azok között, akik ugyanazon a településen nőttek fel.

A máshonnan érkezők azonban nem osztoznak ugyanazokon a gyermekkori élményeken, nem ismerik feltétlenül a helyi családokat és személyes kapcsolatokat. Az ismeretlenség pedig teret adhat a feltételezéseknek és az előítéleteknek.

A pszichológus szerint ilyenkor az emberek hajlamosak saját félelmeiket is kivetíteni azokra, akiket nem ismernek.

Az összetartozás érzésének jelentőségét egy egyszerű példával érzékeltette. Amikor külföldön járunk, és a közelünkben valakit magyarul beszélni hallunk, sokszor azonnal örömöt érzünk. Ugyanez történhet akkor is, amikor lakóhelyünktől távol, egy másik magyar városban találkozunk valakivel, aki ugyanonnan származik, mint mi.

A közös származás pillanatok alatt kapcsolatot teremthet két ember között akkor is, ha korábban soha nem találkoztak.

Ez mutatja meg igazán, milyen erős szerepe van az ember életében a közösséghez tartozásnak.

Eger története nem a gyüttmentek kizárásáról szól

A három szakember megközelítése különböző, de egymást kiegészítő magyarázatot ad arra, miért élhet tovább a tősgyökeres egriek és a betelepülők közötti különbségtétel gondolata.

A történeti adatok szerint Eger lakossága évszázadokon keresztül folyamatosan változott. A török kiűzése utáni újratelepüléstől a XVIII. századi népességnövekedésen át a XX. század iparosításáig mindig fontos szerepet játszottak a máshonnan érkezők.

A szociológiai megközelítés a közös emlékek és a személyes kapcsolati hálók jelentőségére mutat rá, a pszichológiai magyarázat pedig az ember természetes összetartozási igényét helyezi előtérbe.

A „gyüttment” szó tehát önmagában nem bizonyítja, hogy Egerben évszázadok óta ellenségesen viszonyultak volna a betelepülőkhöz. A város történelme éppen azt mutatja, hogy az újonnan érkezők mindig is fontos részei voltak Eger fejlődésének.

Gárdonyi Géza, Eszterházy Károly és a német származású egykori városvezetők példája is emlékeztet arra, hogy valaki úgy is meghatározó alakjává válhat Egernek, hogy nem itt született.

Források

Történeti adatok Eger városról, hóstyáiról, kapuiról elnevezésükről – Minden, ami Eger

Mi az a hóstya? – Minden, ami Eger

A Rác hóstya, egykor itt volt a város egyik kapuja – Minden, ami Eger

Egri Magazin – 2020. decemberi szám, 6009a61011f79.pdf

Borítókép: Eger, Dobó István tér – Fotó: Szinok Gábor