„Bús magyarok imádkoznak
Égi atyánk hozzád.
Fordítsd felénk magyarokra
Jóságos szent orcád.
Sírva kérünk, fohászkodunk,
Hozzád száll a lelkünk.
Ennyi tengersok fájdalmat
Meg nem érdemeltünk.”
Filep János (1947)
A második világháború végén magyar civilek százezreit hurcolták el a Szovjetunióba, ahol éveken át embertelen körülmények között kellett kényszermunkát végezniük. Az áldozatok között egri férfiak és nők is voltak. Sokan soha nem tértek vissza, mások csak hosszú évek fogsága után láthatták viszont családjukat. Az egri elhurcolások történetét Szecskó Károly történész kutatásai is feltárták, amelyekből a város egyik legtragikusabb második világháborús időszakát ismerhetjük meg.
Mi volt a málenkij robot?
A málenkij robot a második világháború után a Szovjetunióba hurcolt magyar civilek kényszermunkájának közismert elnevezése. A kifejezés az orosz „malenkaja rabota”, vagyis kis munka szókapcsolatból ered. A visszaemlékezések szerint a szovjet katonák ezzel nyugtatták az összegyűjtött embereket, akik közül sokan csak később értették meg, hogy nem néhány napos munkára, hanem évekre szóló fogságba kerülnek.
A Szovjetunió a második világháborúban hatalmas emberveszteséget szenvedett, ezért a kiesett munkaerőt a megszállt területekről elhurcolt civilekkel is igyekezett pótolni. Az elhurcolások jogalapját egy 1944. december 22. és 1945. január 20. között létrejött titkos magyar–szovjet megállapodáshoz kapcsolódó belügyminisztériumi rendelkezés adta.
-
december 22-én adták ki a 0060. számú szovjet parancsot, amely a munkaképes, német származású férfiak 17–45 éves, illetve a nők 18–30 éves korosztályának mozgósítását rendelte el.
A rendelkezés alapján 1944 végén és 1945 elején Magyarország mintegy 310 településéről körülbelül 210 ezer embert hurcoltak el. Az áldozatok elsősorban német származású magyar állampolgárok voltak.
A foglyokat többek között bányákban, erdőirtásokon és kohászati üzemekben dolgoztatták. Barakkokban helyezték el őket, ahol a kemény fizikai munka, a hideg, az elégtelen táplálkozás és a durva bánásmód következtében sokan meghaltak vagy súlyos betegségeket szenvedtek el. A túlélők közül sokan csak 1949-ben térhettek haza.
Eger megszállása és az elhurcolások kezdete
A szovjet csapatok 1944. november 30-án foglalták el Egert. A megszállók rövidesen városparancsnokságot állítottak fel, amely átvette a település irányítását.
A harcok idején az Egri Papnevelő Intézet pincéjében több száz egri polgár talált menedéket. Az első szovjet katona november 30-án, reggel hat óra körül jelent meg a pince bejáratánál.
A megszállást követően a városban fosztogatások történtek, az üzleteket szovjet katonák és fosztogató civilek is kifosztották.
1945 januárjának elején megkezdődött a német származásúnak vagy német nevűnek tekintett egri lakosok összegyűjtése. A szovjet katonai parancsnokság a helyi hatóságok közreműködésével hajtotta végre az akciót.
Három egri kispap története
Az elhurcolások egyik különösen érdekes, dokumentumokkal is alátámasztott története az Egri Papnevelő Intézet három növendékéhez kapcsolódik. Szecskó Károly kutatásaihoz az intézet hallgatói főduktorának korabeli naplója szolgáltatott fontos adatokat.
-
január 2-án két őr jelent meg a papnevelő intézetben, és közölték a városparancsnok utasítását: Holczer Gyula ötödéves diakónusnak és Schmidt János negyedéves papnövendéknek el kellett hagynia az intézetet.
A napló szerint az őrök később visszatértek, hogy összeszedjék a két fiatalember szükséges holmiját és némi élelmet. Azt is közölték, hogy hajnalban autóval Kálba viszik őket, állítólag kéthetes munkatáborba.
A napló bejegyzése szerint a rendelkezés értelmében Egerben minden német nevű embert összeszedtek.
Január 5-én már némi remény mutatkozott a két kispap szabadon bocsátására. Az intézet egyik vezetője tárgyalt az illetékesekkel, akik azt ígérték, hogy visszahozzák őket. A tervek szerint néhány korábbi nyilast cseréltek volna ki a két papra.
A helyzet azonban január 9-én tovább súlyosbodott: Garamszegi Lászlót, akinek korábbi családneve Grósz volt, szintén elhurcolták.
A papnevelő intézet naplója 1945. február 9-én már örömhírről számolt be. Mindhárom növendék hazatért:
-
Holczer Gyula, ötödéves papnövendék;
-
Schmidt János, negyedéves papnövendék;
-
Garamszegi László, harmadéves papnövendék.
A napló szerint Jassi alól, Adjudéból, Románia határának közeléből tértek vissza.
Megmenekülésükben Czapik Gyula érsek közbenjárása játszott fontos szerepet. Az érsek Debrecenben fordult a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökéhez, Kliment Jefremovics Vorosilov marsallhoz, hogy segítsen a kispapok kiszabadításában.
Az Egerből elhurcolt polgárok névsora
A szovjet katonai parancsnokság 1945 januárjának elején számos egri lakost gyűjtött össze. Az elhurcolás elsősorban a német származású családokat érintette, de a begyűjtések során másokat is magukkal vittek.
Szecskó Károly kutatása az elhurcoltak név szerinti felsorolását is közli. Az alábbi névsor az eredeti tanulmányban szereplő neveket tartalmazza:
Ágoston Géza, Albach Erzsébet, Albach Gabriella, Albach László, Árvai János, Bágyi Péter, Bamberg Ilona, Bamberg Irén, Baranyai József, Bari Flórián, Baumann Pál, Binder István, Bervanger László, Bitter Dezső, Borbás Mihály, Brenner István, Brenner László, Brückner Dezső, Czollner Edit, Czollner Klára, Czwancziger Edit, Dobos István, dr. Danhauser István, Éder Ilona, Eichbrum Gyula, Engler Ferenc, Farkas László, Fazekas József, Feinger Irén, Ferber Ferenc, Ferber János, Ferber László, Fischer Erzsébet, Fischer Júlia, Fleiszig József, Gerst Ferenc, Gerst Györgyi, Gifler Mária, Gill Mária, Gotteszmann Gusztáv, Grósz Anna, Hartmann István, Heil Károly, Hermann László, Hoffmann Sándor, Hoflinger Irén, Holczer Gyula, Hutter Mária, Hutter Rudolf, Hutter Rudolfné, Jaksi Sándor, Kaiser Ferenc, Kesztler Antal, Klisz Herbert, Knapp Aladár, Knapp Aladárné, Kormos Bernát, Kormos Sándor, Kőnig Emil, Kőnig Gabriella, Kőnig István, Krisztián András, Kugler József, Leichinberg Mária, Leinberger Mihály, Lenhardt László, Lichner József, Lichner Józsefné, Lichter Miklós, Magyar Sándor, dr. Majthényi József, Mikó József, Nagy Imre, Nagy Józsefné, Nagy Lajos, Nagy Sándor, Oláh Sándor, Pálinkás László, Preieszendorf Richard, Princz Ilona, Pummer György, Pummer János, Rudlof Gusztáv, Rudlof Károly, Rudlof Tibor, Safner János, Scharer Gizella, Schleiner László, Schmidt János, Schmidt Zoltánné, Schmidtleider Julianna, Schuller Béla, Schultz Márta, Schweitzer Katalin, Stadler Vilmos, Stecz Gyula, Steinhauzer Simon, Stokker Béla, Stokker Lajos, Stolmayer József, Stumpf (Molnár) Erzsébet, Sturmann Sándor, Suller Béla, Szente Károly, Sziber József, dr. Szibert Andor, Szontágh Edit, Szontágh István, Tanner Erzsébet, Tanner Mária, Teininger Irén, Thun Gyula, Vármosi János, ifj. Víg Sándor, Vinkler Ernő, Wágner Dezső, Wágner István, Wágner Károly, Wágner Sándor, Wilhelm János, Weber Etelka.
A névsorban nők és férfiak egyaránt szerepelnek. Ez is mutatja, hogy a málenkij robot nem kizárólag a munkaképes férfiakat sújtotta.
A kanonoki házból indultak a kényszermunkára
Az összegyűjtött egri polgárokat elsősorban a mai Heves Vármegyei Rendőr-főkapitányság helyén álló egykori kanonoki házba vitték.
A foglyok őrzése mellett a létszámot is igyekeztek biztosítani. Szecskó Károly leírása szerint, ha valakinek sikerült megszöknie az őrök figyelmetlenségét kihasználva, az utcáról vittek el helyette más embert, hogy a szükséges létszám teljes legyen.
Az elhurcoltakra nehéz fizikai munka várt. Bányákban, erdőirtásokon és kohászati üzemekben dolgoztatták őket. A szálláshelyek barakkok voltak, ahol a hideg, a rossz táplálkozás és az embertelen bánásmód következtében sokan életüket vesztették.
Azok számára, akik hazatérhettek, a fogság évei életük végéig meghatározó traumát jelentettek. A családtagok hosszú ideig nem tudhatták, hol vannak szeretteik, életben vannak-e egyáltalán.
Emléktábla őrzi az elhurcoltak emlékét Egerben
A rendszerváltás előtt a málenkij robot története sokáig tabunak számított. Az elhurcoltak és hozzátartozóik nem beszélhettek szabadon a történtekről, a kutatók számára pedig csak később nyílt lehetőség a téma szélesebb körű feldolgozására.
Egerben a témával elsőként Mészáros György, a Heves Megyei Vízmű Vállalat munkatársa, cigánológus és néprajzkutató foglalkozott. Kutatási eredményeit az Egri Újságban publikálta. A téma feldolgozásához Csiffáry Gergely történész is hozzájárult a Kápolna története című, 2000-ben megjelent monográfiájával.
Szecskó Károly az egri papnövendékek történetének kutatásával kezdte munkáját, majd vizsgálatát kiterjesztette az Egerből elhurcolt polgárokra.
1996 októberében emléktáblát helyeztek el a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság épületének falán, az Eszterházy tér 2. szám alatt. A tábla azoknak az egri és Heves megyei fiatal nőknek és férfiaknak állít emléket, akiket innen, illetve az egykori épületből hurcoltak el a Szovjetunióba kényszermunkára.
Az emléktábla felirata szerint a deportálások a magyar hatóságok közreműködésével történtek, és a több mint három évig tartó internálásban az elhurcoltak többsége elpusztult.
Az emlékhely az áldozatokra és a családtagokra emlékeztet, akiknek hosszú éveken keresztül nem volt lehetőségük arra, hogy megtudják, mi történt szeretteikkel.
Február 25. – A kommunizmus áldozatainak emléknapja
Az Országgyűlés 2000 júniusában rendelte el a kommunizmus áldozatainak emléknapját, amelyet minden év február 25-én tartanak meg. A középfokú oktatási intézményekben is ezen a napon emlékeznek a kommunista diktatúrák áldozataira.
Egerben az Eszterházy téren álló emléktáblánál is tartottak megemlékezéseket. A 2013-as rendezvényen Martonné Adler Ildikó beszédében felidézte, hogy a helyszínről több száz egri és Heves megyei fiatal nőt és férfit hurcoltak el kényszermunkára.
A családtagok sokáig semmit sem tudhattak az elhurcoltak sorsáról. Az áldozatok egy része soha nem tért haza, mások testileg és lelkileg megrokkantak. A túlélők közül sokan életük végéig viselték a fogság következményeit.
A málenkij robot történetének feltárása ma is fontos feladat. A név szerint ismert áldozatok, a korabeli dokumentumok, a naplók és a családi visszaemlékezések együttesen segítenek megőrizni azoknak az embereknek az emlékét, akiknek életét a háború utáni elhurcolások örökre megváltoztatták.
Eger történetének ez a fejezete nem csupán a történelemkönyvekben szereplő esemény: családok, utcák és egykori otthonok története is. Az elhurcoltak neveinek megőrzése és történetük megismertetése az emlékezés egyik legfontosabb formája.
Források
Egri Magazin – EGRI POLGÁROK MÁLENKIJ ROBOTON, Szecskó Károly, 2019. február
Eger TV – Málenkij Robot Emléktúra, 2025. január 5.
Az egri emléktábla és a magyarországi emlékhelyek történeti háttere – tudományos tanulmány
Borítókép: Málenkij Robot Emlékhely (Budapest) – emlékmű az elhurcoltak tiszteletére.


Legutóbbi hozzászólások