Amikor Szent Mihály napján hazatért a nyáj – így kezdődött régen az ősz Heves vármegye falvaiban

Szeptember 29-e, Szent Mihály napja a régi Heves vármegye falvaiban jóval többet jelentett egy névnapi ünnepnél. A Mátra és a Bükk vidékén ekkor ért véget sok pásztor szolgálati esztendeje, közeledett a legeltetés befejezése, megtörtént a számadás, és lassan hazatértek a jószágok a nyári legelőkről. A falu életében látványosan lezárult a nyár: kezdődött a kukoricatörés, közeledett a szüret, megérkeztek a hűvös éjszakák, és kezdetét vette az őszi lakodalmak időszaka.

Szent Györgytől Szent Mihályig – így mérte az időt a pásztorember

A régi falusi ember számára az esztendőt nemcsak hónapok és dátumok osztották fel. Sokkal fontosabbak voltak azok a jeles napok, amelyekhez a mezőgazdasági munkák, az állatok kihajtása és behajtása, a vetés, az aratás vagy éppen a szüret kapcsolódott.

Különösen igaz volt ez az állattartó közösségekre.

Tavasszal Szent György napja, április 24-e jelentette az egyik legfontosabb határt. A hagyomány szerint ekkor hajtották ki az állatokat a legelőkre. Ettől kezdve a pásztor és a rá bízott nyáj hónapokon keresztül szinte külön világban élt.

Ősszel pedig elérkezett a visszatérés ideje.

Ennek egyik legfontosabb határnapja szeptember 29-e, Szent Mihály napja volt.

A Mátra–Bükk vidékének pásztoréletében ennek különösen nagy jelentősége volt. A néprajzi kutatások szerint ezen a vidéken sok juhász szolgálati esztendeje éppen Mihály-naptól Mihály-napig tartott.

Vagyis szeptember 29-e egyszerre volt befejezés és újrakezdés.

Amikor megindult a nyáj hazafelé

Ma már nehéz elképzelni azt a látványt, amely egykor természetes része volt a Heves vármegyei falvak életének.

A nyáron távolabbi legelőkön tartott juhok, szarvasmarhák, lovak vagy sertések ősszel ismét közelebb kerültek a településekhez. Az utak porában vagy éppen az őszi sárban megjelentek a nyájak és csordák, előttük vagy mellettük a pásztorok.

Kolompok és csengők hangja jelezhette már messziről, hogy érkeznek.

A behajtás pontos időpontja természetesen nem mindenütt és nem minden állatfajtánál esett szeptember 29-re. Az időjárás, a legelő állapota, az állattartás módja és a helyi szokások is meghatározták, meddig maradhatott kint a jószág.

Szent Mihály napja mégis jelképes választóvonal lett.

A régi ember számára ettől kezdve már valóban ősz volt.

A Mátra és a Bükk vidékén lejárt a juhászok esztendeje

A magyar pásztorkultúrát feldolgozó néprajzi kutatások külön is megemlítik a Mátra–Bükk vidékét.

Itt több helyen Szent Mihály napjával telt ki a juhászok szolgálati esztendeje. Ennek hátterében az állattartás változása is állt: a merinó juhok elterjedésével és az istállózó tartás térnyerésével korábban fejeződhetett be a legeltetési időszak.

Ez azért érdekes, mert megmutatja, hogy a jeles napokhoz kötődő hagyományok mögött nagyon is gyakorlati okok húzódtak meg.

A pásztornak ugyanis nem egyszerűen haza kellett hajtania az állatokat.

El is kellett számolnia velük.

A gazda vagy a közösség tavasszal meghatározott számú állatot bízott rá. Ősszel pedig számot kellett adnia arról, mi történt a nyájjal.

Nem véletlenül tartotta a régi pásztormondás, hogy kihajtáskor akárki lehet pásztor – az igazi pásztor azonban az, aki ősszel rendesen elszámol.

A számadás napja komoly esemény volt

Egy jó pásztor nagy értéket őrzött.

A juh, a tehén, az ökör, a ló vagy a sertés a paraszti gazdaság vagyonának fontos része volt. Egy állat elvesztése komoly veszteséget jelenthetett.

Ezért az őszi számadásnak valódi súlya volt.

Meg kellett állapítani, hogy valamennyi rábízott állat megvan-e, történt-e pusztulás, született-e szaporulat, illetve milyen állapotban tért haza a jószág.

Ha a szolgálati idő lejárt, sor kerülhetett a pásztor járandóságának rendezésére is.

Ezután következhetett az új megállapodás.

A pásztor maradt még egy esztendőre, vagy más gazdához, másik nyájhoz szegődött.

A keleti palóc vidék hagyományai különösen változatosak voltak. Nem minden pásztort ugyanazon a napon fogadtak fel. A csordások, gulyások, lovászok és kondások szolgálati ideje eltérhetett egymástól, ahogyan a juhászoké is.

Szent Mihály napja azonban így is az egyik legfontosabb őszi pásztorhatárnap maradt.

Nemcsak munka volt – ünnepeltek is a pásztorok

Ha rendben lezárult az esztendő és megtörtént a számadás, annak megvolt a maga ünnepi oldala is.

Az ország különböző részein pásztorvigasságokat rendeztek, és a pásztorok számára az őszi számadás napja ritka alkalmat kínált arra, hogy találkozzanak egymással.

A vásárok is fontos szerepet kaptak.

Egy pásztornak ugyanis különleges felszerelésre volt szüksége: tarisznyára, szíjakra, csengőkre, kolompokra, botokra, ruházatra és számos apró használati tárgyra. A nagyobb őszi vásárokon ezekből is lehetett vásárolni.

A vásár azonban sokkal többet jelentett bevásárlásnál.

Találkozóhely volt.

Itt terjedtek a hírek, itt találkozhattak régi ismerősök, itt lehetett megtudni, melyik gazda keres pásztort, hol van üres szolgálati hely, vagy melyik nyáj mellé keresnek új embert.

A palóc vidék pásztorvilága

Heves vármegye északi részének hagyományait nem lehet elválasztani a palóc kultúrától.

A Mátra és a Bükk peremének falvaiban az állattartás hosszú időn keresztül meghatározó része volt a mindennapi életnek. A települések határában található rétek, kaszálók, erdei legelők és hegyi tisztások mind részei voltak annak a gazdasági rendszernek, amelyben az állatok tartása nem egyetlen gazdaság ügye volt.

A közös legeltetés miatt a pásztor a falu egyik fontos embere lett.

Ismernie kellett minden állatot, a legelőket, az itatóhelyeket, az időjárást, az erdőt és a környező vidéket. Tudnia kellett, hogyan kell ellátni egy sérült állatot, miként lehet összetartani a nyájat, és hogyan kell megvédeni azt a veszélyektől.

Ez a tudás többnyire nem könyvekből származott.

Apáról fiúra öröklődött.

„Szent Mihály öltöztet, Szent György vetkőztet”

Szent Mihály napjához rengeteg időjárási megfigyelés kapcsolódott.

Ennek egyszerű oka volt: az emberek számára létfontosságú kérdésnek számított, milyen ősz és tél következik.

A pásztor különösen figyelte a természetet.

Ismert mondás volt:

„Szent Mihály öltöztet, Szent György vetkőztet.”

Vagyis Mihály napjától már elő kellett venni a melegebb ruhát, míg tavasszal Szent György hozta el azt az időt, amikor le lehetett tenni.

Egy másik mondás szerint:

„Szent Mihály nap után harapófogóval sem lehet kihúzni a füvet.”

A megfigyelés arra utalt, hogy szeptember végére a legelők növekedése erősen lelassult. A nappalok rövidültek, az éjszakák lehűltek, így egyre kevésbé volt érdemes sokáig kint tartani az állatokat.

Az állatok viselkedését is figyelték.

Ha a juhok vagy sertések Szent Mihály éjszakáján szorosan összefeküdtek, abból kemény, hosszú télre következtettek.

A fecskék ugyancsak „időjósnak” számítottak. Ha Mihály napjáig még nem indultak el, hosszú őszben reménykedtek.

Közben a földeken is megváltozott az élet

Mihály napjával nemcsak a pásztorok esztendeje fordult át.

A földeken is új munkák kezdődtek.

Elérkezett a kukoricatörés időszaka, folytatódtak az őszi betakarítások, és egyre több helyen készült a család a télre.

Heves vármegye szőlőtermő vidékein mindehhez természetesen a szüret is társult.

Eger és környéke, a Mátraalja és Gyöngyös vidéke számára az ősz egyik legfontosabb eseménye évszázadokon keresztül a szőlő betakarítása volt.

Érdekes egri hagyomány, hogy a szüreti időszak olyan jelentőségűnek számított, hogy egykor még a bíráskodás is szünetelt, a diákok pedig szabadságot kaptak – igaz, a szüreti munkából nekik is ki kellett venniük a részüket.

Ősszel tehát szinte egyszerre mozdult meg az egész vidék.

A pásztor hazahajtotta a nyájat, a gazda betakarította a termést, a szőlőhegyeken pedig megkezdődött az év talán legjobban várt munkája.

Elkezdődött a „kisfarsang”

A sok munka után azonban az ünneplés ideje is elérkezett.

Szent Mihály napjától Katalin napjáig, november 25-ig tartott az úgynevezett kisfarsang.

Ez volt az őszi lakodalmak egyik hagyományos időszaka.

Nem véletlenül ekkor házasodtak sokan. A legfontosabb nyári mezőgazdasági munkák már befejeződtek, a termés jelentős része a kamrába, pajtába vagy pincébe került, így több idő maradt a többnapos családi és közösségi ünnepekre.

Heves vármegye falvaiban is ilyenkor kezdődhetett az őszi lakodalmak és mulatságok időszaka.

A nyári munka után a falu társadalmi élete ismét felélénkült.

Egy eltűnő világ emlékei Heves vármegyében

A régi pásztorvilág mára nagyrészt eltűnt abból a formájából, amelyben évszázadokon keresztül létezett.

A Mátra és a Bükk falvaiban azonban a helynevekben, a régi fényképeken, a néprajzi gyűjteményekben, a pásztorfaragásokban és az idősebb nemzedék történeteiben még mindig felfedezhetők ennek a világnak a nyomai.

A pásztorbot, a juhászkampó, a kolomp vagy a faragott használati tárgy nem egyszerű dísztárgy volt. Egy olyan életforma eszközei voltak, amelyben az ember napjai szorosan igazodtak az állatokhoz, az időjáráshoz és az évszakok változásához.

Szent Mihály napja pedig ennek az éves körforgásnak az egyik legfontosabb állomása volt.

Amikor a kolomp hangja jelentette az ősz kezdetét

Ma szeptember 29-e számunkra elsősorban egy dátum a naptárban.

A régi Heves vármegyei falvakban azonban egészen mást jelentett.

A pásztornak számadást. A gazdának a jószág hazatérését. A földművesnek újabb betakarítási munkákat. A szőlősgazdának a közelgő vagy már zajló szüretet. A fiataloknak pedig az őszi lakodalmak és mulatságok kezdetét.

És közben a természet is jelezte, hogy fordul az esztendő.

A reggelek hidegebbek lettek, a hegyek fölött megjelentek az őszi ködök, egyre hamarabb sötétedett, a fecskék gyülekeztek, a legelők pedig lassan elcsendesedtek.

A Bükk és a Mátra alatti falvak felé pedig hazafelé indultak a jószágok.

Valamikor így érkezett meg az ősz Heves vármegye falvaiba: nem egy dátummal a naptárban, hanem a hazatérő nyáj kolompjának hangjával.