Régi metszetek, korabeli útleírások és több mint másfél évszázados visszaemlékezések segítségével különleges időutazásra indulhatunk Eger utcáin. Megismerhetjük a várost, ahol a vár még romantikus sétahely volt, a török fürdők vizét messze földön dicsérték, a Líceum csillagvizsgálója a tudomány világát képviselte, a szőlőhegyeken pedig vidám szüreti társaságok gyűltek össze. Két korabeli szerző, Vahot Imre és Hunfalvy János leírásai elevenítik fel azt az Egert, amelynek számos épülete ma is áll, de mindennapi élete már régen a múlté.
Eger, a tornyok és szőlőhegyek városa
A 19. század közepén Eger már Magyarország egyik legjellegzetesebb történelmi városának számított. A környező dombokat szőlőültetvények borították, a város fölé templomtornyok magasodtak, a vár romjai pedig a régi századok eseményeire emlékeztettek.
Az 1854-ben megjelent Magyar- és Erdélyország képekben című munka negyedik kötetében Vahot Imre részletesen bemutatta Egert. A Kubinyi Ferenc közreműködésével szerkesztett kiadvány nem csupán az épületekről számolt be, hanem a város hangulatát, természeti környezetét és lakóinak szokásait is megörökítette.
Vahot különösen lelkesedett az egri tájért. A szőlőkkel, kertekkel és erdőkkel körülvett települést egy boldog, fiatal menyasszonyhoz hasonlította. A város épületeinek és tornyainak látványa olyan mély benyomást tett rá, hogy távolabbról szemlélve Egert egy hatalmas templomhoz, ködbe burkolózva pedig árbocokkal teli hajóhoz hasonlította.
A leírásból egy olyan város képe bontakozik ki, amelyben a természet és az épített örökség szinte elválaszthatatlanul összetartozott.
A korszak másik fontos forrása a Vasárnapi Újság 1868-as összeállítása. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egerben rendezett vándorgyűléséhez kapcsolódó bemutatás Hunfalvy János földrajztudós munkájára támaszkodott.
A két leírás együtt különösen értékes képet ad arról, milyen lehetett Eger a kiegyezés előtti és körüli évtizedekben.
Egy régi egri látkép, amelyen még minden más volt
A korabeli városábrázolásokon olyan épületeket ismerhetünk fel, amelyek ma is meghatározzák Eger látképét.
Joó János 1850-es évekbeli rajzán az Eger-patak környéke, a fürdőház, az Érsekkert bejárata és a meleg vizű tó is feltűnik.
A háttérben a Bazilika kettős tornya, a Líceum csillagvizsgálója, a ciszterci templom, a ferencesek temploma és a Minorita templom magasodik.
Jól felismerhető a Rác templom tornya, a minaret, a szervita templom és a vár is.
Érdekes, hogy a város legfontosabb építészeti jelképei közül milyen sok már akkor is jelen volt. A környezetük azonban egészen más képet mutatott.
Az utcákon lovas kocsik közlekedtek, a patak partján mindennapos tevékenység zajlott, a fürdők környéke pedig a társasági élet egyik kedvelt helyszíne volt.
Eger már ekkor is egyszerre volt egyházi központ, iskolaváros, fürdőhely és jelentős bortermelő település.
Az egri fürdők, amelyeket messze földön dicsértek
Az egri fürdőkultúra története jóval régebbre nyúlik vissza a 19. századnál.
A török hódoltság idején kialakított fürdők és a természetes meleg vizű források évszázadokon át meghatározták a város életét.
Vahot Imre különösen elismerően írt az egri török, illetve tükörfürdőről. Úgy vélte, hogy az általa megismert hazai gyógyvizek között alig akadt kellemesebb.
A víz hőmérsékletét különösen kedvezőnek találta: nem volt sem túl forró, sem túl hideg, ezért télen kellemesen melegített, nyáron pedig felüdülést adott.
Hunfalvy János részletesen ismertette a források elhelyezkedését is.
A Maklári hóstya területén, az Eger-patak két partján több helyen tört fel meleg víz. Egyes forrásokat ipari célokra használtak, mások a fürdőintézetet látták el.
A korabeli leírás 25 Réaumur-fokos, vagyis körülbelül 31,25 Celsius-fokos vízhőmérsékletet említett.
A török kori fürdőépületet a hódoltság után hosszabb ideig elhanyagolták, majd Eszterházy Károly püspök helyreállíttatta.
Pyrker János László érsek 1827-ben tovább bővíttette, 1838-ban pedig új fürdőház épült. A korabeli adatok szerint ebben hét tükörfürdő és hat kádfürdős szoba kapott helyet.
A fürdő udvarán nyári étkező- és pihenőhely is működött, közvetlen közelében pedig az Érsekkert kínált kellemes sétalehetőséget.
A mai egri fürdőkultúra tehát nem új keletű turisztikai vonzerő, hanem egy több évszázados hagyomány folytatása.
A minaret, amelynek tetején egykor kereszt állt
A 19. századi városnézők figyelmét különösen megragadta a török kor egyik leglátványosabb emléke, az egri minaret.
A Vasárnapi Újság 1868-as leírása részletesen ismertette a tizennégyszögletű, faragott kőből épült tornyot.
A minaret belsejében 99 lépcső vezetett a magasban húzódó erkélyhez. A keskeny ablaknyílásokon beszűrődő fény alig világította meg a szűk lépcsősort.
A torony mellett egykor mecset állt, amely a későbbi évszázadok során elpusztult.
Különös történelmi érdekesség, hogy Pyrker érsek 1829-ben bádogfedéssel láttatta el a minaretet, és a félhold fölé kereszt került.
A torony így hosszú időn át sajátos módon őrizte a török és a keresztény korszak egymásra rétegződő emlékeit.
A minaret ma is Eger egyik legismertebb műemléke, és a város török kori múltjának egyik legfontosabb fennmaradt építészeti tanúja.
A Bazilika, amely egy egész város büszkesége lett
A 19. század közepén az egri székesegyház még viszonylag új épületnek számított.
A mai Bazilika helyén korábban a Szent Mihály-templom állt, amely 1713 és 1717 között épült, és 1831-ig szolgált székesegyházként.
Eszterházy Károly püspök már korábban egy nagyobb templom felépítését tervezte, elképzelését azonban életében nem tudta megvalósítani.
A nagyszabású építkezés végül Pyrker János László érsek nevéhez fűződött.
Hild József tervei alapján 1831-ben kezdődött meg az új székesegyház építése. Az épületet 1837. május 7-én szentelték fel.
A korabeli beszámolók szerint az ünnepségen több püspök és számos előkelő vendég vett részt.
Vahot Imre azt is feljegyezte, hogy a templom építése a természetben biztosított anyagokat és a különféle közösségek által végzett szállítási munkákat is figyelembe véve megközelítőleg egymillió váltóforintba került.
A költségek jelentős részét Pyrker érsek vállalta, de az egri káptalan, a papság, a hívek és maga a város is hozzájárult az építkezéshez.
A Bazilika így nemcsak egyházi központtá, hanem Eger 19. századi fejlődésének egyik leglátványosabb jelképévé is vált.
A Líceum, ahol a tudomány és a művészet találkozott
A Bazilikával szemben álló Líceum már a 19. század közepén is lenyűgözte az Egerbe látogatókat.
Az Eszterházy Károly püspök kezdeményezésére, 1765 és 1785 között felépült intézmény a magyarországi oktatás és tudományosság egyik kiemelkedő központjának számított.
A Vasárnapi Újság 1868-as leírása szerint a hatalmas épület külsején 212 nagy ablak sorakozott.
A torony tetejére vezető út 320 lépcsőből állt, ahonnan különleges kilátás nyílt Egerre és környékére.
A Líceum belsejében tantermek, tanári lakások, kápolna, könyvtár, díszes vitaterem és csillagvizsgáló működött.
A csillagdát 1786-ban szerelték fel Eszterházy Károly támogatásával, Hell Miksa csillagász szakmai közreműködésével.
A korabeli beszámoló azt is megjegyezte, hogy az intézmény tudományos lehetőségeit korábban nem mindig használták ki megfelelően.
Bartakovics Béla érsek később Albert Ferenc csillagászt hívta meg a munka fellendítésére.
A Líceum könyvtára ugyancsak figyelemre méltó gyűjteménnyel rendelkezett. A 19. század második felében már mintegy 31 ezer kötetet őriztek benne.
Az épületben nyomda is működött, és tanítóképzés is folyt.
Külön érdekesség, hogy a Líceum falainak építéséhez a korabeli beszámoló szerint az egri vár lebontott részeiből származó faragott köveket is felhasználták.
A Líceum tehát nem csupán egy impozáns barokk épület volt, hanem Eger szellemi életének egyik legfontosabb központja.
Amikor az egri vár még romantikus sétakert volt
Ma az egri vár elsősorban az 1552-es ostrom és Dobó István hősi helytállásának emlékhelye.
A 19. század közepén azonban a vár egészen más szerepet is betöltött.
Vahot Imre leírása szerint nyaranta a város lakóinak egyik legkedveltebb sétahelye volt.
Pyrker érsek a vár területét parkosíttatta, fasorokat telepíttetett, és gondozott sétautakat alakíttatott ki.
A bástyák tetején virágos gyepek, gesztenyefák és akácsorok között sétálhattak az egriek.
A várból nyíló kilátás már akkor is a város egyik legnagyobb látványosságának számított.
A romantikus környezet azonban számos történelmi emléket is rejtett.
A korabeli leírások említik az egykori Szent János-székesegyház megmaradt faragványait, valamint azokat a régészeti emlékeket, amelyeket a romok között tártak fel.
Pyrker érsek 1833-ban Egerbe hozatta Dobó István síremlékét a család felvidéki nyughelyéről.
A vár egyik boltozott helyiségében Dobó emlékhelyét is kialakították.
A vár területén kálvária és fasorok létesültek, amelyek a 19. századi egri sétakultúra fontos részei voltak.
Érdekes belegondolni, hogy mindez évtizedekkel Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényének megjelenése előtt történt.
Az 1552-es ostrom emléke természetesen már akkor is élt, de a vár országos ismertségét és a hősi történet későbbi népszerűségét Gárdonyi műve tovább erősítette.
Eger szőlőhegyei és a régi szüretek világa
A 19. századi Eger életét nem lehet megérteni a szőlőművelés és a bortermelés nélkül.
A várost övező domboldalakon szőlőültetvények húzódtak, a pincék pedig a gazdasági és társasági élet fontos helyszínei voltak.
A korabeli ábrázolások közül különösen érdekes az 1854-es Magyar- és Erdélyország képekben című kiadvány Eger környéki szüreti jelenete.
A metszeten szőlősorok, hordók, szekerek, lovak és ünneplő emberek láthatók.
A háttérben szüretelők dolgoznak, az előtérben kisebb társaságok beszélgetnek, míg a kép jobb oldalán egy hosszú asztal körül gyűltek össze a résztvevők.
A jelenet jól érzékelteti, hogy a szüret nem pusztán a termés begyűjtéséről szólt.
A szőlőhegyek ilyenkor közösségi találkozóhelyekké váltak. A munka mellett helyet kapott az étkezés, a beszélgetés, a mulatság és a közös ünneplés is.
A kép természetesen korabeli művészi ábrázolás, nem fényképszerű dokumentáció, mégis értékes betekintést nyújt abba, hogyan jelenítették meg az egri szüreti hagyományokat a 19. század közepén.
A Minden, ami Eger korábbi összeállításában az 1960-as és 1970-es évek szüreti világát is bemutattuk. A puttonyosok, a szőlőszedők, a kádak és a hordók még több mint száz évvel az 1854-es metszet elkészülte után is hozzátartoztak az egri szőlőhegyek mindennapjaihoz.
Ez a folytonosság jól mutatja, milyen mély gyökerei vannak a város borkultúrájának.
Pincézés és vendégszeretet – az egri társasági élet különleges hagyománya
Vahot Imre külön fejezetet szentelt az egri pincék világának.
A pincézést az egyik legkedélyesebb magyar mulatságnak tartotta, amely szerinte sokkal kellemesebb időtöltést kínált, mint a kávéházak világa.
Leírásából megtudhatjuk, hogy Egerben egész utcák és városrészek álltak pincékből, illetve a hozzájuk kapcsolódó borházakból.
A találkozások lehettek előre megszervezett összejövetelek, de gyakran teljesen spontán módon alakultak ki.
Ha csak néhány ember gyűlt össze, a boroskancsókat és az ételeket egyszerűen egy hordó tetejére helyezték.
Nagyobb társaság esetén deszkákat fektettek a hordókra, és rögtönzött asztalokat készítettek.
Ezeket olykor meg is terítették, majd ételekkel és italokkal rakták meg.
A pince így nem egyszerűen a bor tárolására szolgált, hanem a társasági élet egyik legfontosabb színtere volt.
A mai Szépasszonyvölgy hangulatában is felismerhető valami ebből a régi világból.
Bár a vendéglátás, a turizmus és a borászat sokat változott, az egri pincékhez kapcsolódó vendégszeretet és közösségi hagyomány tovább él.
Egy város, amely már akkor is vonzotta az utazókat
A 19. századi útleírások egyik legérdekesebb tanulsága, hogy Eger legfontosabb vonzerői közül sok ma is ugyanaz.
A Bazilika, a Líceum, a minaret, a vár, a történelmi templomok, a fürdők és a szőlőhegyek már akkor is meghatározták a város arculatát.
Az utazók ugyanakkor nemcsak a műemlékeket keresték fel.
Érdekelte őket a város természeti környezete, az egri emberek élete, a fürdők kellemes vize és a pincék vendégszeretete is.
A régi leírásokban ezért Eger nem pusztán történelmi emlékhely, hanem élő, sokszínű településként jelenik meg.
A 19. század közepének városa természetesen jelentősen különbözött a maitól.
A közlekedés, a lakóépületek, a kereskedelem és a mindennapi élet szokásai átalakultak. Egyes régi épületek eltűntek, mások új szerepet kaptak.
A város alapvető karaktere azonban sok tekintetben megmaradt.
A templomtornyok ma is meghatározzák a látképet, a várból ma is csodálatos panoráma nyílik, az egri borok pedig továbbra is a város legismertebb értékei közé tartoznak.
Több mint másfél évszázad múltán is felismerhető Eger
A régi metszeteket és útleírásokat tanulmányozva különös érzés foghatja el az embert.
Az 1854-es szüreti jelenet szereplői, a régi fürdők vendégei és a vár gesztenyefái alatt sétáló polgárok már régen eltűntek.
Az általuk ismert Eger azonban nem veszett el teljesen.
Ott él a történelmi épületek falai között, a régi pincék mélyén, az Érsekkert fái alatt és a vár bástyáin.
A város múltját nemcsak az ostromok, a híres személyiségek és a nagy építkezések formálták, hanem azok az egyszerű hétköznapok is, amelyekről a korabeli útleírások és ábrázolások mesélnek.
Egy szüreti ebéd, egy délutáni séta, egy fürdőlátogatás vagy egy baráti pincézés ugyanúgy hozzátartozik Eger történetéhez, mint a nagy történelmi események.
Talán éppen ezért olyan értékesek ezek a több mint másfél évszázados beszámolók.
Segítségükkel nemcsak azt láthatjuk, milyen volt egykor Eger, hanem azt is megérthetjük, miért szerették már akkor is annyira ezt a várost.
Források
Minden, ami Eger – Amikor még puttonyosok járták az egri szőlőket
Minden, ami Eger – Egri útravaló 2026 – séta a Széchenyi utcán
Minden, ami Eger – Így ajánlották Egert 2002-ben
Utazások a múltban – Egri városnéző séta 150 évvel ezelőtt
Magyar- és Erdélyország képekben, IV. kötet. Szerkesztette Kubinyi Ferenc és Vahot Imre, 1854.
Vasárnapi Újság, 1868 – Eger múltja és jelene, Hunfalvy János leírása alapján.
Borítókép: Eger környéki szüreti jelenet a Magyar- és Erdélyország képekben című összeállításban, 1854. Korabeli metszet.
Legutóbbi hozzászólások