Amikor a magyar nyelvet még másként beszélték Egerben – eltűnt szavak és régi kifejezések

Lőrincze Lajos nyelvész halálának 33. évfordulóján a régi egri újságok, a palóc nyelvjárás, az elfeledett utcanevek és a hajdani hétköznapok nyelvi emlékei között barangolunk.

Eger történetét nemcsak az épületek, a régi fényképek és a megsárgult térképek őrzik. Legalább ennyit mesélnek azok a szavak és kifejezések is, amelyeket egykor természetesen használtak a város lakói, ma azonban már sokszor magyarázatra szorulnak. Ha fellapozunk egy 19. századi egri újságot, különös világ tárul elénk. A hirdetésekben krajczárokról olvashatunk, az újságírók czímet adtak írásaiknak, a városi élet szereplői pedig olyan elnevezéseket használtak, amelyek mára szinte teljesen kikoptak a közbeszédből.

október 11-én, éppen 33 évvel ezelőtt hunyt el Lőrincze Lajos nyelvész, a magyar nyelvművelés egyik legismertebb alakja. Munkásságának középpontjában az élő magyar nyelv, annak változása, gazdagsága és közérthetősége állt. Halálának évfordulója jó alkalom arra, hogy ezúttal ne csupán Eger utcáin, hanem a város egykori nyelvi világában is sétát tegyünk.

Mert Egerben nem mindig ugyanúgy beszéltek, mint ma. Sőt, a város különböző részein és a környező falvakban sem feltétlenül ugyanazokat a szavakat használták.

Amikor a „cz” még természetes volt az egri újságokban

A 19. század végének egri újságjai ma már önmagukban is nyelvtörténeti dokumentumok. Az 1893-ban megjelent Eger című hetilapban például rendszeresen találkozunk olyan írásmódokkal, mint a „krajczár”, a „Ferencz” vagy a „deczember”.

Ezek nem feltétlenül különös kiejtést jelentettek. Elsősorban a korabeli helyesírás sajátosságait tükrözték. A mai „c” hang jelölésére hosszú időn át a „cz” betűkapcsolatot használták, és csak a helyesírás egységesülésével vált általánossá a ma megszokott forma.

Egy régi egri újságban így nemcsak a hírek tartalma, hanem már a szavak látványa is a múltba vezet.

A „krajczár” például a régi pénzrendszer világát idézi. Az 1893-as Eger hetilap egyik augusztusi számában adományozók neve mellett sorakoznak a különböző krajcárösszegek. Ma már forintban gondolkodunk, de a korabeli egri olvasónak ezek az összegek ugyanúgy a mindennapi élet részét jelentették, mint nekünk a mai árak.

A régi újságokban gyakori volt a „czím”, a „márczius”, a „deczember” vagy a „Ferencz” alak is. Ezek a formák ma régiesnek hatnak, akkor azonban a megszokott írott nyelvhez tartoztak.

Az Egri Híradó – egy város nyelvi emlékezete

október 3-án indult el az Egri Híradó, amely az Eger című lap folytatásaként jelent meg. Kezdetben Luga László szerkesztette, főmunkatársa Beleznay László volt. A hetente kétszer megjelenő újság politikai, társadalmi és helyi közéleti kérdésekkel foglalkozott.

A lap különösen értékes forrás a város nyelvtörténetéhez.

Az újságok ugyanis nem csupán a hivatalos eseményeket örökítették meg. A korabeli sajtóban helyet kaptak a kereskedők hirdetései, az egyesületi közlemények, a városi ügyek, az iskolai hírek és a mindennapi élet apró eseményei is.

Ezekből nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy mi történt Egerben, hanem azt is, hogyan fogalmaztak a város lakóihoz szóló közleményekben.

A régi sajtó nyelvében sokkal gyakrabban találkozunk olyan szavakkal, mint a „nótárius”, az „árverés”, a „közhírré tétetik” vagy az „értesíttetik”. Nem mindegyik tűnt el teljesen, de használatuk, hangulatuk és gyakoriságuk jelentősen megváltozott.

Az Egri Híradó története egy másik szempontból is figyelemre méltó. A városban korábban működő Egri Népújság népies, közérthető stílusával jelentős olvasóközönséget ért el. Ez arra emlékeztet, hogy a sajtó már akkor is kereste a kapcsolatot az egyszerű emberek mindennapi nyelvével.

Egy-egy régi újságoldal tehát valóságos nyelvi időkapszula.

Felnémet, ahol még a palóc nyelvjárás egyik változatát beszélték

Eger nyelvtörténetének egyik legérdekesebb fejezete Felnémethez kapcsolódik.

A település 1961-ben került közigazgatásilag Egerhez, korábban önálló falu volt. Bár földrajzilag közel feküdt a városhoz, sajátos hagyományai és nyelvhasználata különböztette meg a városi környezettől.

A felnémeti beszéd a palóc nyelvjárás egyik változatához tartozott.

Ennek jelentőségét már a 19. század végén felismerték. Török Sándor Konstantin ciszterci tanár 1896-ban a Magyar Nyelvőrben foglalkozott a felnémeti nyelvjárással. Vizsgálta a helyiek beszédének hangtanát és nyelvtani sajátosságait, sőt azt is megfigyelte, hogy a felnémeti nyelvhasználat bizonyos vonásokban a szomszédos felsőtárkányitól is eltért.

Ez különösen érdekes, hiszen két egymáshoz közeli település beszédében is kialakulhattak jól felismerhető különbségek.

A kutatás később sem fejeződött be.

Dóra Zoltán 1997-ben „Tájszók Felnémetről” címmel közölt tanulmányt a Magyar Nyelvőrben. A szerző gyermek- és ifjúkorának nyelvi emlékeiből is merített, többek között az 1940-es és 1950-es években hallott kifejezésekből.

A tanulmány egyik fontos tanulsága, hogy a helyi szókincs jelentős része hosszú ideig nem kapott megfelelő figyelmet a nyelvjárási gyűjtésekben.

Felnémet példája megmutatja, hogy egy városon belül is többféle nyelvi hagyomány élhet egymás mellett.

A palóc beszéd nyomai Heves megyében

Heves megye nyelvi öröksége szorosan kapcsolódik a palóc nyelvjárásterülethez, de fontos különbséget tenni az egyes tájak között.

A Mátra és a Bükk falvaiban, valamint a megye délebbi vidékein nem mindenütt egyformán beszéltek. A nyelvjárási határok ráadásul nem követték pontosan a közigazgatási határokat.

A palóc nyelvjárások egyik legismertebb sajátossága bizonyos magánhangzók eltérő ejtése. A köznyelvi „a” és „á” hangok kiejtése egyes palóc változatokban másként alakult, és a beszéd dallama, ritmusa is különbözhetett a köznyelvitől.

Ezeket a sajátosságokat azonban nem lehet egyetlen általános szabállyal leírni.

Más nyelvi jellegzetességek fordulhattak elő például a Mátraalján, mások a Bükk környékén vagy Eger közvetlen szomszédságában.

A hagyományos paraszti életmód különösen sok tájszót őrzött meg. A földművelés, az állattartás, az erdei munkák, a háztartás és a népszokások sajátos szókincset alakítottak ki.

Ahogy azonban megváltozott az életmód, ezeknek a kifejezéseknek egy része is háttérbe szorult.

A fiatalabb nemzedékek már sokszor csak nagyszüleik elbeszéléseiből ismerhetik azokat a szavakat, amelyeket korábban naponta használtak.

Lutri köz és Sors utca – amikor a nyelv még az utcatáblákon is változott

Eger egyik különös nyelvtörténeti emléke a Lutri köz és a Sors utca története.

Ez az eset különösen jól szemlélteti, hogyan változhatott meg egy szó jelentése, majd hogyan tűnhetett el egy egész utcanév.

A „lutri” szó a régi számsorsjátékok világából származik. A 18. századi egri városi jegyzőkönyvekben még a „lottéria” és a „lotteri cédula” kifejezésekkel találkozhatunk.

A szó idővel több alakváltozaton ment keresztül, míg végül kialakult a ma is ismert „lutri”.

A régi magyar beszédben a lutri nemcsak szerencsejátékot jelenthetett, hanem később a bizonytalan kimenetelű, kockázatos helyzetekhez is kapcsolódott.

Egerben pedig egykor valóban létezett Lutri köz.

A 19. században a magyarosabb elnevezések terjedésével megjelent a Sorsjáték utca, majd ennek rövidüléseként a Sors utca.

Dr. Bakos József 1972-ben külön tanulmányban foglalkozott ezzel a történettel. Kutatása szerint az 1890-es évek végére az elnevezés eredeti jelentése már annyira háttérbe szorult, hogy a város a névváltoztatás kérdésével is foglalkozott.

Az Egri Híradó 1899-ben már beszámolt az utcanév megváltoztatásának ügyéről.

Egyetlen utcanév történetében így a szerencsejátékok múltja, a magyar nyelv változása és Eger városfejlődése is találkozik.

Amikor az utcanevek még a mindennapi életet mesélték el

Eger régi utcanevei különösen gazdag nyelvi örökséget őriznek.

Az 1887-es városi térképen számos olyan utcanév szerepel, amely ma is ismerős.

Ilyen például a Kertész utca, a Maklári utca, az Almagyar utca, a Diófakút utca, a Kisvölgy utca, a Malom utca vagy a Tündérpart.

Ezek a nevek azonban nem csupán földrajzi megjelölések.

A Malom utca a város egykori gazdasági világát idézi. A Maklári utca a települések közötti régi kapcsolatokra utal, míg a Diófakút elnevezésben egy hajdani helyi tájékozódási pont emléke él tovább.

A Tündérpart pedig ma is különleges hangzású név, amely önmagában is felkelti az érdeklődést.

Egy-egy ilyen elnevezés gyakran hosszabb életűnek bizonyult, mint azok az épületek, mesterségek vagy tájrészletek, amelyekről eredetileg elnevezték.

A városlakók tehát sokszor anélkül őriznek régi szavakat, hogy tudnák: nap mint nap történelmi emlékeket mondanak ki.

Nótárius, krajcár, fertály – szavak egy másik világból

A régi egri élet megértéséhez néhány olyan kifejezést is érdemes felidézni, amelyek egykor széles körben használatosak voltak.

A „nótárius” a jegyző régi, latin eredetű megnevezése. A szó az egykori közigazgatás és hivatali élet világát idézi. Az Egri Népújság történetében különösen érdekes, hogy Sebők László írásai között a Nótárius levelei is ismertté váltak.

A „krajcár” a régi pénzrendszer egyik alapvető megnevezése volt. A szóval az egri újságokban is rendszeresen találkozhatunk.

A „fertály” negyedrészt jelentő, német eredetű szó. A történeti magyar nyelvben időre, mennyiségre vagy városrészre is vonatkozhatott. Egerben különösen érdekes a fertálymesterek hagyománya, amely a városrészek közösségi életéhez és a helyi önszerveződés történetéhez kapcsolódik.

A „deák” régi jelentései között az írástudó, a tanult ember és a diák is megtalálható. A történelmi szövegekben ezért nem mindig pontosan azt jelenti, amit ma a diák szó alatt értünk.

A „czéh”, mai írásmóddal céh, az egykori kézműves mesterek szervezete volt. Eger iparos- és kereskedőmúltjának megértéséhez nélkülözhetetlen fogalom.

Ezek a szavak nem kizárólag Egerre voltak jellemzők. A város történelmi forrásaiban azonban ugyanúgy jelen vannak, mint az ország más vidékeinek dokumentumaiban.

És éppen ez adja jelentőségüket: az általános magyar nyelvtörténet helyi emlékeiként is értelmezhetők.

A régi hirdetések különös nyelve

A 19. századi újságok hirdetési rovatai szinte külön műfajt alkottak.

A kereskedők, iparosok és szolgáltatók a korabeli udvariassági és üzleti nyelvezetet használták. A mai rövid, figyelemfelkeltő reklámok helyett gyakran hosszabb, választékosabb megfogalmazásokkal találkozhatunk.

A korszak hirdetési nyelvében gyakoriak voltak az olyan fordulatok, mint a „becses figyelmébe ajánlja”, a „tisztelettel értesíti” vagy a „jutányos áron”.

A „jutányos” például kedvező, méltányos árat jelentett. Ma is érthető, de a hétköznapi kereskedelmi nyelvben jóval ritkábban halljuk.

A „becses” szóval a megszólított személy iránti tiszteletet fejezték ki. A régi kereskedelmi levelezés és hirdetési nyelv egyik jellegzetes udvariassági eleme volt.

A „raktár” sem mindig a mai értelemben vett, vásárlóktól elzárt tárolóhelyiséget jelentette. Régi kereskedelmi szövegekben árukészletet vagy árusítóhelyet is jelölhetett.

Ezek a kifejezések a korabeli egri kereskedelem hangulatának felidézésében is segítenek, bár az egyes fordulatok pontos helyi előfordulását mindig az eredeti hirdetések alapján érdemes ellenőrizni.

Miért tűntek el a régi szavak?

A nyelv változása természetes folyamat.

Egerben is jelentős társadalmi átalakulások történtek az elmúlt másfél évszázadban. Megváltozott a város gazdasága, az emberek foglalkozása, a közlekedés, a kereskedelem és a mindennapi élet.

A régi mesterségek visszaszorulásával számos szakkifejezés is ritkábbá vált.

Az iskolai oktatás, a rádió, később a televízió, majd az internet hozzájárult a köznyelvi formák terjedéséhez. A helyi beszédmódok egy része fokozatosan közelebb került az országosan elterjedt nyelvhasználathoz.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden tájszó eltűnt volna.

A családi beszélgetésekben, a falusi közösségekben, a helyi történetekben és a népszokásokhoz kapcsolódó kifejezésekben ma is továbbélhetnek régi nyelvi elemek.

Különösen fontos szerepük lehet ebben az idősebb nemzedékeknek, akik még olyan szavakat ismerhetnek, amelyeket a fiatalabbak már alig használnak.

A nyelvi örökség megőrzése ezért nem feltétlenül nagy tudományos vállalkozással kezdődik. Néha elegendő megkérdezni a nagyszülőket, hogyan neveztek régen egy-egy tárgyat, munkafolyamatot vagy helyet.

Lőrincze Lajos öröksége és az egri nyelvi emlékek

Lőrincze Lajos 1915. november 24-én született Szentgálon, és 1993. október 11-én hunyt el.

A magyar nyelvművelés egyik legismertebb képviselőjeként hosszú évtizedeken át dolgozott azért, hogy az emberek tudatosabban és igényesebben használják anyanyelvüket.

A Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsora révén különösen sok emberhez jutott el. Munkásságában a nyelvjárások, a nevek, a szóhasználat és a nyelvi változások egyaránt fontos szerepet kaptak.

Az általa képviselt emberközpontú nyelvművelés egyik maradandó tanulsága, hogy a nyelvet az azt használó emberekkel együtt kell vizsgálni.

Ez Eger esetében is különösen igaz.

A város nyelvi múltját nem lehet kizárólag a régi helyesírásból megismerni. Ugyanilyen fontosak a felnémeti tájszavak, a palóc nyelvjárási sajátosságok, a hajdani utcanevek, a régi kereskedelmi hirdetések és a családokban megőrzött kifejezések.

Mindegyik egy-egy darabja annak a nyelvi örökségnek, amelyből a mai Eger beszéde is kialakult.

A város emlékezete a szavakban is tovább él

Amikor egy régi egri újságot olvasunk, sokszor úgy érezhetjük, mintha egy ismerős, mégis idegen városba érkeztünk volna.

Az utcák egy részét felismernénk, a templomok és a történelmi épületek közül sok ma is áll. A hirdetések nyelve, a pénzek neve, a hivatalos megszólítások és az egykori foglalkozások azonban már egy másik korszakot idéznek.

A régi Eger nemcsak másként nézett ki, hanem bizonyos szempontból másként is beszélt.

Érdemes ezért megőrizni azokat a szavakat, amelyek még fellelhetők a régi újságokban, levéltári iratokban és családi emlékekben.

Mert egy eltűnt szó néha éppen annyit mesél a múltról, mint egy régi fénykép.

És talán az olvasók között is akadnak olyanok, akik emlékeznek még egy-egy különleges egri vagy Heves megyei kifejezésre. Olyan szóra, amelyet gyermekkorukban természetesen használtak, ma azonban már ritkán hallanak.

Ezeket a nyelvi emlékeket érdemes összegyűjteni, mielőtt végleg feledésbe merülnének.