A Szalajka-völgy neve ma elsősorban a Fátyol-vízesést, az erdei kisvasutat, a pisztrángos tavakat, a Szikla-forrást és az Istállós-kői-barlangot idézi fel. Szilvásvárad és a Bükk egyik legismertebb kirándulóhelyén évente hatalmas tömeg fordul meg, ám a völgy története jóval többről szól annál, amit egy mai kirándulás során első pillantásra látunk.
Egy 1973-ban megjelent, háromoldalas dokumentum különleges időutazásra ad lehetőséget. Dr. Kovács Jenő erdőmérnök, az Egri Erdőgazdaság igazgatóhelyettese „A Szalajka-völgyi Erdei Múzeum” címmel mutatta be a vidéket a Búvár folyóiratban. Nem egyszerűen egy múzeumismertetőt írt: végigvezette az olvasót a Szalajka-völgyön, bemutatta a Fátyol-vízesést, a forrásokat, a pisztrángtenyésztést, az erdei kisvasutat, az Istállós-kői-barlang őskori emlékeit, valamint azokat a régi erdei mesterségeket, amelyeknek emlékét az akkoriban létrehozott szabadtéri múzeum őrizte meg.
Több mint fél évszázad telt el azóta. Éppen ezért különösen érdekes ma újraolvasni ezt az írást: ugyanazt a Szalajka-völgyet látjuk benne, amelyet ma is szeretünk, mégis egy egészen más korszakból.
Már az 1970-es években tízezrek keresték fel a völgyet
A korabeli írás már az első soraiban hangsúlyozta a Szalajka-völgy különlegességét. A Bükk nyugati részének egyik legszebb, magashegységi jellegű völgyeként mutatta be, amely természeti értékei mellett számos látnivalót kínált.
A felsorolás ma is ismerősen hangzik: Szalajka-patak, Szikla-forrás, Fátyol-vízesés, Istállós-kői ősemberbarlang, erdei kisvasút, pisztrángtenyészet és Erdei Múzeum.
A szerző azonban egy olyan adatot is közölt, amelyből pontosan látszik, milyen gyorsan növekedett a völgy népszerűsége.
A kisvasút 1954-ben 10 596 utast szállított. 1962-ben már 30 300-an utaztak rajta, 1967-ben 60 466-an, 1972-ben pedig 81 826-an. Dr. Kovács Jenő 1973-ban már azt írta, hogy a következő évben akár a százezret is elérheti az utasok száma.
A számok önmagukban is sokat mondanak. Kevesebb mint húsz év alatt csaknem nyolcszorosára nőtt az erdei vasút utasforgalma.
A Szalajka-völgy tehát már jóval a mai tömegturizmus kialakulása előtt országosan ismert kirándulóhely volt.
A Minden, ami Eger oldalán 2018-ban bemutatott Szalajka-völgyi útvonal ma is szinte ugyanezeket a pontokat fűzi össze. A völgy bejáratától az Erdészeti Múzeum, a tavak és a pisztrángtelep mellett vezet az út a Szikla-forráshoz, majd a Szabadtéri Erdei Múzeumhoz és a Fátyol-vízeséshez, végül a Gloriett-tisztáshoz és az Istállós-kői-barlang felé.
A völgy főszereplője: a Szalajka-patak
A régi dokumentum szerint a völgy fő értéke és szépségének egyik alapja a Szalajka-patak.
Dr. Kovács Jenő három forrást említett a patak vízellátásával kapcsolatban. A korabeli leírásban szerepel a Szikla-forrás, a Szalajka-forrás, valamint a Bán-patak is, amely a hegység alatt folyik tovább.
A szerző még Fényes Elek 1851-ben megjelent Magyarország geographiai szótárából is idézett, vagyis már a 19. század közepének leírásait is felhasználta a terület bemutatásához.
A víz a völgy egész történetét meghatározta.
Meghatározta a természeti környezetet, lehetővé tette a pisztrángtenyésztést, szerepet kapott az egykori ipari tevékenységekben, és létrehozta azt a különleges természeti képződményt is, amely ma a Szalajka-völgy legismertebb jelképe.
Hogyan születik a Fátyol-vízesés?
A dokumentum különösen részletesen foglalkozott a Fátyol-vízeséssel.
A korabeli írás szerint a Bükk fennsíki vízgyűjtő területére hulló csapadék a mészkövön keresztül a mélybe jut. A szén-dioxidot tartalmazó víz oldja a mészkövet, majd amikor ismét felszínre kerül, megváltoznak a körülmények, és az addig oldott állapotban lévő mész egy része kiválik.
Így keletkezik a mésztufa, más néven forrásmészkő.
A növényeket, ágakat, leveleket is vékony mészréteg vonhatja be, majd azok elbomlása után üreges, lyukacsos szerkezet marad vissza. Évezredek alatt így épültek fel azok a természetes lépcsők és gátak, amelyeken ma a víz alázúdul.
A régi leírás külön érdekessége, hogy a Fátyol-vízesés nevét is megmagyarázta: a sok apró lépcsőn szétterülő víz valóban fátyolszerű látványt nyújt.
A mai Bükki Nemzeti Park is ugyanezt a geológiai folyamatot mutatja be. A mésztufagátak kialakulása ma sem lezárt történet: a víz, a mohák és más növények közreműködésével a képződmény tovább változik.
A Szikla-forrás és a pisztrángok világa
A régi dokumentum következő fontos állomása a Szikla-forrás.
A sziklafal tövéből előtörő karsztvíz ma is a Szalajka-völgy egyik leglátványosabb pontja. A hetvenes években azonban a forrás jelentőségét nemcsak szépsége miatt hangsúlyozták.
Vizének viszonylag állandó hőmérséklete kiváló feltételeket biztosított a pisztrángtenyésztéshez.
A dokumentumban szereplő adatok szerint az országosan ismert szalajkai pisztrángos telepen évente egymillió ivadékot és 70–80 mázsa étkezési pisztrángot neveltek.
A szerző még a tenyésztés eredményeiről is beszámolt. A halak fejlődését rendszeresen vizsgálták, és a Szalajka adottságai különösen kedvezőnek bizonyultak a pisztráng számára.
A dokumentum egyik fényképe is ezt a világot őrizte meg: a kép alatt a „Vízlelő frissítés, vízvisszaáramoltatás a szalajkai pisztrángos telepen” felirat olvasható.
A pisztráng ma is hozzátartozik a Szalajka-völgy arculatához, vagyis itt nem egy eltűnt hagyományról beszélünk. A több évtizeddel ezelőtti dokumentum egyik különlegessége éppen az, hogy megmutatja ennek a ma is élő hagyománynak egy korábbi korszakát.
Hamuzsír, amelynek emlékét a völgy neve is őrizheti
Dr. Kovács Jenő a völgy nevének eredetével is foglalkozott.
A dokumentum szerint a Hámor-völgyben, a Vasvári-völgyben és a Nagy-völgyben régebben hamuzsírfőzés folyt. A hamuzsír előállítása egykor fontos erdei iparág volt.
A fa elégetése után megmaradt hamuból lúgozással nyerték ki az értékes anyagot. A hamuzsírt többek között az üvegkészítés során használták.
A szerző szerint a hamuzsír latin elnevezésével, a „sal alcalinus” kifejezéssel állhat kapcsolatban a Szalajka név.
A Minden, ami Eger 2026-os Szilvásvárad-összeállításában is foglalkoztunk ezzel a magyarázattal. A Bükki Nemzeti Park mai bemutatóösvénye pedig a hamuzsírégetést a Bükk egykori jelentős erdei foglalkozásai között említi.
A Szalajka-völgy neve így nemcsak földrajzi elnevezés, hanem egy régen eltűnt erdei mesterség emlékét is őrzi.
Az ősember lakhelyén
A háromoldalas dokumentum egyik legérdekesebb része külön címet kapott: „Az ősember lakhelyén”.
Az Istállós-kői-barlang régészeti szempontból a Szalajka-völgy egyik legfontosabb helyszíne.
A korabeli írás szerint a barlang feltárását 1911-ben Raskó Pál répáshutai erdőaltiszt kezdte meg. A következő időszakban Hillebrand Jenő végzett ásatásokat, majd később Vértes László vezetésével is folytak kutatások.
A dokumentum szerint az 1947–1949 közötti munkák során mintegy 80 mázsa tűzhelyet emeltek ki, és szállítottak a Nemzeti Múzeum régészeti osztályára.
Az ásatások rendkívül gazdag leletanyagot hoztak felszínre.
Jégkorszaki tundraszarvas, barlangi és barna medve, ősbölény és bölény maradványai, mamutcsontok, agyarak, valamint kő- és csonteszközök kerültek elő.
Mindezek azt bizonyították, hogy az ember nagyon régen jelen volt ezen a helyen.
Több tízezer év története a barlang földjében
A dokumentum a leletek korának meghatározásával is foglalkozott.
A radiokarbon-vizsgálatok alapján a korabeli kutatók mintegy 30 900 évesre tették az egyik vizsgált lelet korát.
A szerző arról is beszámolt, hogy az ásatások két különböző kultúrréteget tártak fel. A rétegek között jelentős időbeli különbséget feltételeztek, ami arra utalt, hogy a barlangot különböző korszakokban, különböző embercsoportok használták.
A dokumentum készítése óta természetesen sokat fejlődtek a régészeti és kormeghatározási módszerek, ezért a hetvenes évek számait ma korabeli kutatási eredményként érdemes kezelni.
A Bükki Nemzeti Park jelenlegi ismertetője szerint a barlang 2,5 méter vastag kitöltésében két régészeti szintet különítettek el. Az alsó rétegből a neandervölgyi, a felsőből a cro-magnoni emberhez kapcsolódó leletek kerültek elő.
Vagyis az 1973-as cikkben bemutatott lelőhely jelentősége fél évszázaddal később sem csökkent.
A híres csontfuvola
A régi dokumentum az Istállós-kői-barlang egyik legismertebb leletét is megemlíti.
Ez egy körülbelül 12 centiméter hosszú, háromlyukú csontfuvola, amelyet egy fiatal barlangi medve combcsontjából készítettek.
Az ilyen tárgy különösen izgalmas, mert egészen más oldalát mutatja az őskori ember életének.
Nem egyszerűen vadászatról, tűzrakásról és túlélésről beszélünk. Egy zenélésre alkalmas tárgy azt jelzi, hogy az ember szellemi és kulturális élete is jóval összetettebb lehetett annál, mint amit pusztán a kőeszközök alapján elképzelhetnénk.
A dokumentum ezért joggal emelte ki a leletet a barlang érdekességei közül.
Az Istállós-kő neve sem véletlen
A barlang története azonban nem ért véget az őskorral.
Később egészen hétköznapi szerepet kapott: állatok elhelyezésére használták.
A régi dokumentum szerint a barlangot az uradalom istállónak használta, és innen származik az Istállós-kő elnevezés.
Ezt a magyarázatot a Bükki Nemzeti Park mai ismertetője is megerősíti. A hatalmas barlangüreg hosszú időn keresztül természetes istállóként szolgált.
Érdekes belegondolni, milyen különös történelmi rétegek találkoznak ezen az egyetlen helyen: tízezredekkel ezelőtt őskori emberek húzódtak meg benne, évszázadokkal később állatokat tartottak itt, ma pedig régészeti jelentősége miatt fokozottan védett barlang és kedvelt kirándulóhely.
És fölötte emelkedik a Bükk egyik legmagasabb csúcsa
A korabeli dokumentum az Istállós-kő csúcsát 959 méter magasnak nevezte, és a Bükk legmagasabb pontjaként említette.
Ez az egyik olyan részlet, amely jól mutatja, miért fontos a régi dokumentumot mai ismereteinkkel együtt olvasni.
A hetvenes években valóban az Istállós-kőt tartották a Bükk legmagasabb csúcsának. Azóta azonban a korszerű mérések alapján a Kettős-bérc déli csúcsa, a Szilvási-kő számít magasabbnak.
A dokumentum tehát ebben is egy korszak tudását őrzi.
Egy múzeum az erdő munkásainak
A cikk tulajdonképpeni főszereplője mégis az Erdei Múzeum.
A Szikla-forrás és a Fátyol-vízesés között, a Horotna-völgy torkolatánál hozták létre Magyarország első szabadtéri erdei múzeumát.
Építését a Mátra–Eger–Nyugatbükki Intéző Bizottság segítette, a munkához pedig az akkori Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium is támogatást biztosított.
A múzeum alapgondolata egyszerű, mégis nagyon erős volt.
Az erdő névtelen munkásainak akartak emléket állítani.
Nem főuraknak, nem híres vadászoknak és nem erdőbirtokosoknak.
Azoknak az embereknek, akik nap mint nap kimentek az erdőbe, fát vágtak, szenet égettek, meszet készítettek, szállítottak, szerszámokat használtak, kunyhókban laktak, és gyakran rendkívül nehéz körülmények között dolgoztak.
A múzeum bejáratánál elhelyezett korabeli tábla szövege szerint évszázadokon keresztül, mostoha viszonyok között azok tudták végezni a nehéz erdei munkát, akik szerették az erdőt és együtt éltek vele.
A másik mondat pedig a múzeum egész küldetését összefoglalta:
„Ez a szabadtéri múzeum az erdei munka névtelenjeinek, az ERDŐ MUNKÁSAINAK kíván emléket állítani.”
Egy 300 éves tölgyfa is mesélt
Dr. Kovács Jenő részletesebb erdészeti ismertetéséből az is kiderül, hogy a múzeum bejáratánál egy mintegy 300 éves tölgyfa bütümetszetét állították ki.
Az évgyűrűk segítségével 1672 és 1972 között jelölték rajta a magyar történelem és az erdészet fontosabb eseményeit.
Nagyon szemléletes gondolat volt.
Egyetlen fa életében három évszázad történelmét lehetett végigkövetni.
A látogató így nem egyszerűen egy öreg fatörzset látott, hanem azt is érzékelhette, mennyire más időlépték szerint él az erdő, mint az ember.
Az erdei munka régi világa
A múzeumban nem egyszerűen szerszámokat helyeztek vitrinekbe.
A cél az volt, hogy eredeti vagy korhűen helyreállított állapotban mutassák be az erdei munkások környezetét.
A dokumentum szerint felépítették az egykori erdei állapotban, korhűen berendezve az erdei munkások és fuvarosok nyomorúságos szálláshelyeit, összegyűjtötték a kezdetleges munkaeszközöket, szerszámokat és szemléltették az ősi munkafolyamatokat.
Ezért vált a múzeum tulajdonképpen szabadtéri erdészeti skanzenné.
Nemcsak azt lehetett látni, mivel dolgoztak az emberek, hanem azt is, hogyan éltek.
Favágók, szénégetők, mészégetők
A Bükk erdeje hosszú évszázadokon keresztül emberek ezreinek adott megélhetést.
A fakitermelés természetesen az egyik legfontosabb munka volt, de korántsem az egyetlen.
A faszénégetők a kitermelt fa egy részéből boksa segítségével faszenet készítettek. A folyamat komoly tapasztalatot igényelt: a fát úgy kellett lassan izzítani, hogy ne égjen el teljesen.
A mészégetők a Bükk mészkövét hasznosították.
A hamuzsírkészítők fahamuból állították elő azt az anyagot, amelyre több iparágnak, köztük az üveggyártásnak is szüksége volt.
A Bükki Nemzeti Park jelenlegi bemutatóösvénye ma is felsorolja a vidék egykori erdei foglalkozásai között a hamuzsírégetést, a fakitermelést, a faszénégetést, a mészégetést, a cserkéregtermelést és -hántást, valamint a gyantatermelést.
A régi múzeum tehát egy egész eltűnőben lévő világot próbált megmenteni.
Az erdei kisvasút is ennek a világnak a része
Ma a szalajkai kisvasútra elsősorban turisztikai látványosságként gondolunk.
Eredeti szerepe azonban egészen más volt.
Az erdei vasutak elsősorban az erdőben kitermelt fa és más anyagok szállítására épültek. Csak később vált egyre fontosabbá a személyszállítás.
A Minden, ami Eger 2018-as Szilvásvárad-összeállításában is felidéztük, hogy a Szalajka-völgyben az 1908-ban létrehozott, egykor több mint harminc kilométeres kisvasúti hálózat megmaradt szakasza működik.
Az 1973-as dokumentum utasszámai pedig pontosan megmutatják azt az időszakot, amikor az egykori gazdasági vasútból egyre inkább turisztikai kisvasút lett.
A múzeum akkor még szinte új volt
Talán ez a legérdekesebb az egész dokumentumban.
Ma a Szabadtéri Erdei Múzeumot a Szalajka-völgy régi látnivalói között tartjuk számon.
Dr. Kovács Jenő azonban akkor írt róla, amikor még szinte vadonatúj volt.
Az 1972-es Erdészeti Lapokban már beszámolt a létrehozásáról, a Búvár 1973. novemberi számában pedig részletesen bemutatta. A Bükki Nemzeti Park mai ismertetése 1974-et adja meg a Szabadtéri Erdei Múzeum megnyitásának éveként.
Vagyis a most előkerült újságoldalak éppen a múzeum megszületésének időszakát őrzik.
Ami számunkra ma történelem, az a dokumentum szerzőjének még jelen idő volt.
Több mint ötven évvel később még mindig ott van
És talán ez a történet legszebb része.
A Szabadtéri Erdei Múzeum nem tűnt el.
A Bükki Nemzeti Park jelenlegi Szalajka-völgyi bemutatóösvénye ma is érinti a Horotna-völgy torkolatánál álló múzeumot. Az elmúlt évtizedek során természetesen változott és bővült: fedett pihenővel és az erdő jelentőségét bemutató játékos elemekkel is kiegészült.
De az alapgondolat ugyanaz maradt.
Megmutatni, hogy az erdő nemcsak kirándulóhely.
Munkahely, nyersanyagforrás, élettér és kultúrtörténeti örökség is volt.
Ugyanazon az úton járunk, mint fél évszázaddal ezelőtt
A Minden, ami Eger oldalán az elmúlt években többször visszatértünk Szilvásváradra és a Szalajka-völgybe.
2018-ban külön összeállításban mutattuk be a völgy látnivalóit, majd ugyanabban az évben részletes útvonalon jártuk végig Szilvásváradot. 2026 nyarán „Ahol a Bükk mesél” címmel ismét a település és a völgy természeti, történelmi értékeit kerestük fel, szeptemberben pedig Szilvásvárad kevésbé ismert arcát mutattuk meg.
Most az 1973-as dokumentum segítségével még messzebbre léphetünk vissza.
Érdekes összehasonlítani az akkori és a mai Szalajka-völgyet.
A Fátyol-vízesés ugyanott zúdul alá a mésztufalépcsőkön. A Szikla-forrás ugyanúgy tör elő a hegyből. A pisztráng továbbra is Szilvásvárad egyik jelképe. Az erdei kisvasút ma is szállítja a kirándulókat. Az Istállós-kői-barlanghoz ma is fel lehet kapaszkodni. És a Horotna-völgy torkolatánál ma is ott áll az erdei munkásoknak emléket állító múzeum.
Mégis minden mögött ott van egy másik történet.
A Szalajka-völgy nemcsak látványosság
Ha ma végigsétálunk a völgyön, könnyű a Fátyol-vízesésnél elkészíteni a fényképet, felszállni a kisvasútra, megnézni a Szikla-forrást, megkóstolni a pisztrángot, majd hazamenni.
A három régi újságoldal azonban arra emlékeztet, hogy érdemes ennél egy kicsit tovább nézni.
A vízesés mögött évezredeken át épülő mésztufagátak vannak.
A barlang mögött több tízezer év emberi története rejtőzik.
A kisvasút mögött az erdőgazdálkodás és a faszállítás múltja áll.
A pisztrángos tavak mögött több generáció szakmai munkája húzódik.
A Szalajka név mögött egy régi erdei iparág emléke sejlik fel.
A szabadtéri múzeum kunyhói, szerszámai és szerkezetei mögött pedig azok az emberek állnak, akiknek a nevét többnyire már nem ismerjük.
Talán ezért volt annyira találó az Erdei Múzeum több mint fél évszázaddal ezelőtt megfogalmazott gondolata.
Nem híres embereknek akart emléket állítani.
Hanem az erdő munkásainak.
Azoknak, akik évszázadokon keresztül együtt éltek a Bükkel.
És amikor ma végigsétálunk a Szalajka-völgyön, valójában az ő nyomaik között is járunk.
Források
Minden, ami Eger – A Szalajka-völgy látnivalói
Minden, ami Eger – Járjuk körbe Szilvásváradot! – Mutatjuk, mit nem szabad kihagyni!
Minden, ami Eger – Hegyi patak, erdei tavak, vízesések, kisvasút, pisztrángok
Minden, ami Eger – Ahol a Bükk mesél – fedezd fel Szilvásvárad és a Szalajka-völgy legszebb titkait
Minden, ami Eger – Ahol a Bükk leér a faluszéli földekhez – Szilvásvárad egy másik arca
Dr. Kovács Jenő: A Szalajka-völgyi Erdei Múzeum – Búvár, 1973. november
Dr. Kovács Jenő: Erdei Múzeum – Erdészeti Lapok, 1972
Bükki Nemzeti Park Igazgatóság – Szalajka-völgyi természetvédelmi bemutatóösvény
Bükki Nemzeti Park Igazgatóság – Szalajka-völgy, Fátyol-vízesés
Bükki Nemzeti Park Igazgatóság – Istállós-kői-barlang
Borítókép: Pihenő turisták a Szalajka-patak vízesései mellett, Szilvásvárad, 1959. július 1. Fotó: Járai Rudolf / MTI – Nemzeti Archívum

Legutóbbi hozzászólások