1961 őszén Egerben ismét elérkezett az év egyik legnagyobb munkája. A várost körülölelő szőlőhegyeken emberek százai készültek a szüretre, a gazdaságokban számba vették a hordókat és más tárolóedényeket, kijelölték a szállításhoz szükséges fogatokat, miközben az Eger–Gyöngyösvidéki Állami Pincegazdaság feldolgozói is felkészültek a beérkező termés fogadására.
Az egri szőlőművelés ekkor már egy új korszakát élte. A családi szőlőgazdaságok évszázados világa még nem tűnt el teljesen, a szőlőhegyeken továbbra is rengeteg kézi munkára volt szükség, a termést pedig még lovas szekerekkel is szállították. Ezzel párhuzamosan azonban már kialakult az állami és termelőszövetkezeti nagyüzemi rendszer, amely egyre nagyobb mennyiségű szőlőt terelt a központi feldolgozókba.
A kettő 1961 őszén még egyszerre volt jelen Egerben.
És éppen ettől olyan érdekes ez az esztendő.
1579 hold szőlőt kellett leszüretelni Egerben
A korabeli Népújság 1961 szeptemberében részletesen beszámolt arról, hogyan készült Eger a szüretre.
A számok önmagukban is érzékeltetik a munka nagyságát.
A város termelőszövetkezeteinek abban az évben 1579 hold közös művelésű szőlőterület termését kellett betakarítaniuk. A korabeli becslés szerint holdanként átlagosan 17,5 mázsás terméssel számoltak.
Ha ezt a két adatot egymás mellé tesszük, több mint 27 ezer mázsa, vagyis hozzávetőleg 2760 tonna szőlő várható terméséről beszélünk csak a közös művelésű egri területeken.
És mindezt néhány hét alatt kellett leszedni.
A városi tanács kezdeményezésére ezért már augusztus végére minden termelőszövetkezetnek el kellett készítenie a saját szüreti ütemtervét. Nem egyszerűen azt határozták meg, hogy mikor kezdjenek szedni: előre számba vették, hány emberre lesz szükség, és azt is, hány fogatot állítanak munkába a szőlő szállítására.
Ez utóbbi különösen érdekes.
1961-ben tehát a lovas fogat nem valamiféle eltűnőben lévő, ünnepi kellék volt Egerben. A hivatalos szüreti tervekben még külön számoltak vele mint szükséges szállítóeszközzel.
Húsz nap alatt akarták befejezni az egri szüretet
Az egész betakarítást mindössze húsz napra tervezték.
Ehhez azonban nemcsak szedőkre volt szükség. Gondoskodni kellett a szőlő elhelyezéséről, a szállításról, az átvételről és arról is, hogy a termés minél hamarabb feldolgozásra kerüljön.
A termelőszövetkezetek ezért már a szüret előtt megkezdték a tárolóhelyek és edények biztosítását. Az újabb szövetkezeteknél előre megállapodtak a tagokkal arról, hogy saját tárolóedényeikből mennyit bocsátanak a közös gazdaság rendelkezésére. Még biztonsági tartalékkal is számoltak arra az esetre, ha a vártnál több szőlő teremne.
Ez jól mutatja, milyen összetett logisztikai feladat volt akkoriban egy szüret.
Ma a szőlőt modern szállítóeszközök, tartályok, ládák és gépek segítségével mozgatják. Hatvanöt évvel ezelőtt azonban az emberi munka, a puttony, a hordó, a kád, a szekér és a teherautó ugyanannak a rendszernek volt a része.
A termés nagy részét az Állami Pincegazdaság várta
Az 1961-es egri szüret egyik legfontosabb szereplője az Állami Pincegazdaság volt.
A korabeli terv szerint az egri termelőszövetkezetek termésük nagyobb részét nem saját maguk dolgozták fel borrá, hanem szőlőként adták át az állami pincegazdaságnak. A várható termés több mint 76 százalékára már a szüret előtt értékesítési szerződést kötöttek, és ehhez még hozzájött a háztáji területekről szerződéssel átvett szőlő.
Vagyis az 1961-es szüret idején óriási mennyiségű termés indult el Eger szőlőhegyeiről a központi feldolgozás felé.
Ezt a világot örökítette meg Fehérváry Ferenc is.
A szőlő felvásárlásakor készült MTI-felvétel az Eger–Gyöngyösvidéki Állami Pincegazdaság feldolgozóüzeméhez kapcsolódik. Az 1961-es fénykép különleges kordokumentum abból az időből, amikor a nagyüzemi borászat már meghatározóvá vált, de a régi szállítási módok még korántsem tűntek el.
Még a családtagokat is mozgósítani kellett
Az 1579 hold szőlő leszedéséhez rengeteg ember kellett.
A városi tanács végrehajtó bizottsága a szüreti tervek tárgyalásakor külön foglalkozott a munkaerő kérdésével. A Dobó Termelőszövetkezetnél például úgy ítélték meg, hogy az eredeti terv alapján túlságosan elhúzódna a szüret.
Ezért azt javasolták, hogy nagyobb számban vonják be a tagok családtagjait is.
A korabeli szervezésben külön szerepet kapott a nők és a fiatalok mozgósítása is. A nőtanács a termelőszövetkezeti nőbizottságokon keresztül segítette a részvételt, míg a KISZ a fiatalokat igyekezett bevonni a szüreti munkába.
Mindez jól érzékelteti, hogy a szüret még a nagyüzemi gazdálkodás korában sem vált gépesített folyamattá.
A szőlőt valakinek le kellett szednie.
És ehhez emberek százaira volt szükség.
Puttonyosok járták az egri szőlőket
A Minden, ami Eger oldalán korábban már részletesen felidéztük, hogyan zajlott a szüret az 1950-es, 1960-as és 1970-es években.
Az archív emlékekből egyértelműen kirajzolódik a munkafolyamat.
A fürtöket kézzel vágták le, majd vödörbe vagy más kisebb edénybe gyűjtötték. Amikor az megtelt, következett a puttonyos, aki a termést a nagyobb gyűjtőedényhez vitte.
Ez rendkívül nehéz fizikai munka volt.
A puttonyos újra és újra végigjárta a szőlősorokat, majd a megtöltött puttonnyal elindult a hordók vagy kádak felé. A szőlő innen került a szállítóeszközökre, majd a pincébe vagy a nagyüzemi feldolgozóba.
Hogy milyen sokáig fennmaradt ez a munkamódszer, azt egy 1962-es egri adat is jól mutatja. A Dobó István Termelőszövetkezetnek akkor 520 hold közös művelésű szőlője volt, és 300 emberrel kezdték meg az egri leányka szüretelését.
Háromszáz ember egyetlen szüreten.
Erről a korszakról korábbi összeállításunkban részletesen is írtunk. Minden, ami Eger
Három évvel korábban még a Tetemvár pincéi előtt álltak a szekerek
Érdemes visszalépni mindössze három évet.
1958-ban Bakó Ferenc a Tetemvár végén fényképezte az egri szüretet. Akkor a városnak ezen a részén még különösen erősen élt a hagyományos pincekultúra.
A korabeli híradások szerint október közepére az egri gazdák már túl voltak a szüret felén. Az átlagtermés holdanként 18–20 mázsa körül alakult, a must jellemzően 19–20 cukorfokos volt, a Medoc esetében pedig 22 fokot is mértek. Az esős idő miatt közben fel kellett gyorsítani a szedést. Minden, ami Eger
A Tetemvár azért is érdekes, mert jól mutatja: Eger történelmi pincevilága sohasem csak a Szépasszony-völgyből állt.
Pincék húzódtak a Tündérpart, a Kisvölgy, az Árnyékszala, a Verőszala és a Ráchegy környezetében is. Minden, ami Eger
A szőlő és a pince tehát fizikailag is behálózta Egert.
Eger alatt egy másik város húzódott
A bortermeléshez ugyanis nemcsak szőlő kellett.
Pince is.
Eger geológiai adottságai különösen kedveztek a pinceépítésnek. A város alatt hatalmas, részben egymással is összeköttetésben álló pincerendszerek alakultak ki. A történeti források már a középkorból említenek pincéket a Királyszék-hegy alatt, a vár közelében és a korabeli Kovácsok utcájában. A török kiűzése után pedig a pincék száma tovább növekedett, már nemcsak a városfalon belül, hanem a hóstyákon is.
A hatalmas érseki pincerendszer külön fejezete Eger történetének.
A török korszak után a püspöki palota építéséhez szükséges tufát a környékről termelték ki, a kitermelés nyomán pedig egy óriási föld alatti rendszer jött létre. A későbbi pincerendszer több kilométeren keresztül húzódott a város alatt, és egykor hatalmas mennyiségű bort tároltak benne.
A 19. század elejéről még olyan részletes felmérés is fennmaradt, amely megmutatta, mely pinceágakban milyen borokat és évjáratokat tároltak, sőt azt is, hogy hordókban vagy palackokban őrizték-e őket.
Amikor tehát 1961-ben szőlővel megrakott szekerek és teherautók jártak Egerben, mögöttük már évszázadok óta létezett ez a különleges borkultúra.
Éppen 1961-ben jelent meg Bakó Ferenc könyve az egri borospincékről
Van az 1961-es évnek egy különösen szép egybeesése.
Miközben a városban már a nagyüzemi szőlőfeldolgozás vált meghatározóvá, ugyanebben az évben jelent meg Bakó Ferenc Egri borospincék című munkája.
Bakó Ferenc nem egyszerűen régi építményekként tekintett a pincékre. Kutatta azok történetét, szerkezetét, a bennük használt préseket és hordókat, a borkereskedelmet és azt az életformát is, amely a pince és a szőlősgazda kapcsolatából kialakult. A könyv jelentőségét mutatja, hogy néhány évvel később már idegen nyelvű kiadványok is népszerűsítették az egri pincéket és borkultúrát.
Szinte jelképes, hogy éppen akkor kezdték tudományosan is dokumentálni a hagyományos pincevilágot, amikor a felszínen már gyorsan terjedt a nagyüzemi termelés.
Nem egyik napról a másikra tűnt el a régi szüret
Könnyű lenne úgy elképzelni az 1960-as éveket, mintha a kollektivizálással egyik napról a másikra eltűnt volna minden régi munkamódszer.
Nem így történt.
A nagyüzemi rendszer elsősorban a termelés szervezetét, a feldolgozás méretét és az értékesítést változtatta meg gyorsan. A szőlőben végzett munka ennél lassabban alakult át.
A puttonyos még sokáig dolgozott.
A lovas fogat még ott volt a szüreti tervben.
A kézi szedéshez még családtagokat, nőket és fiatalokat kellett mozgósítani.
Ugyanakkor a feldolgozóüzemekben már egyre nagyobb teljesítményű gépek működtek. Az Eger–Gyöngyösvidéki Állami Pincegazdaság térségi üzemeinek kapacitása is mutatja a léptékváltást: a korabeli sajtó 1961-ben arról írt, hogy a pincegazdaság gyöngyösi és környékbeli feldolgozói egyetlen tízórás műszak alatt összesen 2600 mázsa szőlő feldolgozására voltak képesek.
A szőlőhegyen tehát még puttonyos dolgozott, a folyamat másik végén viszont már ipari méretű feldolgozás működött.
A szüret Eger társadalmi életének is része volt
A szüretet mégsem lehet pusztán tonnákkal, holdakkal és feldolgozási kapacitással elmesélni.
Az ősz közösségi időszak is volt.
A kisebb szőlőkben családok és ismerősök dolgoztak együtt, a termelőszövetkezetekben brigádok járták a sorokat. Reggel kezdődött a munka, és gyakran estig tartott. Előkerült az elemózsia, folyt a beszélgetés és a tréfálkozás, a préselés után pedig meg lehetett kóstolni az új mustot.
A szürethez bálok és felvonulások is kapcsolódtak.
A munka persze ettől még nehéz maradt. Egy megtöltött puttonnyal járni a szőlősorokat, hordókat mozgatni vagy egész nap szedni nem romantikus időtöltés volt, hanem kemény fizikai munka.
Mégis kialakult körülötte egy sajátos közösségi kultúra, amelyből sok elem napjaink szüreti rendezvényeiben is tovább él.
Hatvanöt év alatt szinte minden megváltozott
2026-ból visszanézve az 1961-es szüret már nagyon távolinak tűnik.
A szőlőtermesztés technológiája alapvetően megváltozott. Korszerű művelési rendszerek, gépek, traktorok, szállítóeszközök és modern borászati berendezések jelentek meg. A rendszerváltást követően az egri borászat tulajdonosi szerkezete is újra átalakult, és számos családi pincészet erősödött meg.
A nagy állami vállalati rendszer világa ugyanúgy történelemmé vált, mint előtte a szinte kizárólag lovas szekérre és kézi munkára épülő szőlőgazdaság.
Eger azonban nem veszítette el a kapcsolatát a borral.
A szőlő ma is meghatározza a város környezetét, a történelmi pincék továbbra is Eger különleges örökségéhez tartoznak, a bor pedig egyszerre turisztikai vonzerő, gazdasági érték és helyi identitás.
Most különösen érdemes megismerni ezt a világot – októberben nyílik az Egri BORkóstoló
Az 1961-es szüret történetéhez aligha lehetne jobb mai programot találni annál, amely néhány nap múlva nyílik meg az egri várban.
2026. október 2-án a Dobó-bástyában megnyílik az „Egri BORkóstoló – A szőlőművelés öröksége” című időszaki kiállítás.
Erről a Minden, ami Eger oldalán már részletesen beszámoltunk.
A tárlat azért különösen érdekes, mert nem egyszerű bortörténeti kiállítás készül. Az egri szőlőművelés mögött álló teljes életformát szeretné közelebb hozni: a szőlőben végzett munkát, a szüretet, az eszközöket, a pincéket, a borkereskedelmet, a hozzá kapcsolódó mesterségeket és az egri családok emlékeit. Minden, ami Eger
A múzeum korábbi digitális feldolgozása 315 tárgy, fénykép és dokumentum segítségével mutatja be az egri szőlőtermelés és borkészítés történetét. A kiállításba ráadásul egri családok és borászok emlékei is bekerülnek. Minden, ami Eger
A történet pedig egészen a középkorig vezet vissza.
Megismerhetjük, hogyan dolgoztak az egykori szőlőművesek, milyen szerepe volt a puttonyosnak, milyen mesterségek éltek a borból, hogyan alakult ki az egri pincevilág, és miként változott évszázadokon keresztül a város egyik legfontosabb gazdasági és kulturális öröksége. Minden, ami Eger
Külön érdekesség, hogy a hagyomány szerint a szüret kezdetét Egerben Szent Mihály napjához, szeptember 29-éhez kötötték, bár hosszú időn át a tényleges kezdési időpontot a városi tanács határozta meg. Minden, ami Eger
Vagyis amikor ma, szeptember végén az 1961-es egri szüretet idézzük fel, időben is szinte pontosan ott járunk, ahol évszázadokon keresztül megkezdődött Eger egyik legfontosabb őszi munkája.
Egri BORkóstoló – A szőlőművelés öröksége
Megnyitó: 2026. október 2.
Helyszín: Dobó István Vármúzeum, Dobó-bástya
Látogatható: a jelenlegi program szerint 2027. május 2-ig.
Ha pedig a kiállítás után tovább szeretnénk követni az egri bor történetét, elég lesétálni a várból, majd elindulni a város egykori pincevidékei vagy a Szépasszony-völgy felé.
Mert az 1961-es szüret lovas szekerei már eltűntek Eger utcáiról, a puttonyosok világa is történelemmé vált, de amit létrehoztak, annak nyomai ma is körülvesznek bennünket.
A szőlőhegyeken, a pincékben, a régi fényképeken – és magában Egerben.
Források
Egri BORkóstoló: évszázadok szőlő- és borkultúrája költözik a Dobó-bástyába | Minden, ami Eger
Népújság, 1961. szeptember – Eger termelőszövetkezetei felkészültek a szüretre | Hungaricana
Az egri érsek borai, avagy a lábunk alatti világ | Magyar Nemzeti Levéltár
Város a város alatt – az egykori érseki pincerendszer | Eger városa
MTI Fotó – Fehérváry Ferenc, Eger, 1961
Borítókép: Szüret – szőlővel teli hordók lovas szekéren és teherautón az Eger–Gyöngyösvidéki Állami Pincegazdaság feldolgozóüzeme előtt a szőlő felvásárlásakor. Eger, 1961. Fotó: Fehérváry Ferenc / MTI
Legutóbbi hozzászólások